A kórussal sok helyen jártak, Németországban is több férfikórussal jó viszonyt ápoltak, rendezvényeken felléptek. Így lettek apámnak német ismerősei is, és így ismertem meg Pault, aki a Baden-Württemberg tartományban található Weinstadt városkájában élt. Talán azért lettek barátok, mert az egyik Pál volt a másik pedig Paul. A közös név pedig kölcsönöz egy kezdeti szimpátiát, még akkor is, ha más nyelvet beszélnek. Apám már a nyolcvanas években is levelezett Paullal, s mivel én is elkezdtem az iskolában német nyelvet tanulni, egy idő után már én fordítottam le és írtam Paulnak az apám által megfogalmazott szövegeket. Később egy-két személyes mondatot is belecsempésztem a levelekbe a saját kis életemből. Mintha lenne egy fogadott német apukám, akinek jó szokásává vált, hogy minden évben külön képeslapot ír a születésnapomra, gondolva rám.
Egyszer tiniként vendégéségben is jártam Pauléknál, amikor meghívtak magukhoz egy hétre, a nyári szünetben. Éltemben akkor jártam először egyedül külföldön, busszal utazva egészen Stuttgartig, majd onnan egy gyönyörű kis helyre, amit Weinstadtnak hívtak. Itt lakott Paul a feleségével, Ingriddel. Tíz napot töltöttem náluk, megismerkedtem egy szem lányukkal, Angélával, és Angéla két kicsi lányával is, azaz Paul unokávial.
Weinstadt nevéhez hűen egy borváros. Dimbes-dombos, szőlőtőkékben gazdag mesebeli táj, ahol a fagerendás házak, igazi középkori hangulatot idéztek. Boldog voltam, hogy ott lehetek, és ott van Paul, aki a barátom, a fogadott apám. Lassú mozgású, megfontolt, barna hajú, barna szemű, vidám ember volt, egyik különös tudása, hogy képes volt az összes madárhangot utánozni a szájával. Nekem ez már kislányként csodával hatott, mert fütyülni sem tudtam, nemhogy a madarak énekét utánozni. Többször megmutatta, hogyan kommunikál a madarakkal, akik tényleg visszacsiripeltek neki.
Kislánykoromban, a nyolcvanas években Paulék többször meglátogattak minket Magyarországon, és akkoriban értettem meg, hogy mindegy is, hogy az ember milyen nyelven beszél, a madarak énekét a világon bárki megértheti. Hiszen ott állt egy német férfi, aki a magyar madarakkal is kiválóan eltársalgott.
Pauléknál tett látogatásom során egy alkalommal elvittek egy idős bácsihoz, aki kedves ismerősük volt, és már akkor idősek otthonában élt. A bácsi magyar volt, 1956-ban hagyta el Magyarországot, letelepedett ezen a vidéken, német feleséget választott, és itt élte le az életének hátralévő részét. Ő volt Kristóf bácsi, akit akkor láttam életemben először, a magyar nyelv mégis összekötött minket. Nagyon örült nekem, és annak, hogy ismét az anyanyelvén beszélhet valakivel. Talán ez volt az utazásom legmeghatóbb pillanata és egyben célja is. Megtiszteltetés volt számomra találkozni egy emberrel, aki idegen, mégis éreztem egyfajta pillanatnyi kötődést hozzá.
Amikor nagykorú lettem, s elvégeztem a gimnáziumot, szerettem volna külföldön dolgozni. Paul közbenjárásával kerültem egy stuttgarti német családhoz, ahol két gyermek felügyeletéről gondoskodtam egy éven keresztül. Én voltam az au-pair Mädchen. Abban az évben Paul és Ingrid meglepett a születésnapomon, meglátogattak. Együtt ünnepeltem velük a tizenkilencedik születésnapomat. Számomra olyanok voltak ők, mintha kicsit örökbe fogadtak volna. A második szüleim, s ők is pflegetochternek (nevelt lányuknak) neveztek engem. Talán azért alakult ez így, mert az egyetlen lányukkal, Angélával megszakadt a kapcsolatuk. Már nem voltak beszélőviszonyban. Csupán az unokák látogatták őket.
Ahogy teltek az évek, iskolákat és lakhelyeket változtattam, de a születésnapi képeslapok sosem maradtak el. Amikor végleg elköltöztem a szülői háztól, mindig megírtam nekik, hogy éppen hol lakom, úgyhogy követtek a képeslapok, és a születésnapjaim biztos pontjává váltak. Vártak rám az aktuális postaládában, és amikor megláttam a borítékon Paul gondosan kanyarintott betűit, megnyugodtam. A nevem a gyönyörű betűk által szinte életre kelt minden alkalommal, a cirádásan kanyarított sorok, amelyeket annyira szerettem elolvasni és elképzelni, ahogyan Pauli leül az íróasztalához és megfogalmazza nekem ezeket a szép mondatokat, kezében tartva a kék, piros és zöld tollait, amelyeket olykor szavanként cserélt. Ingrid pedig kis matricákat ragasztgatott a kinyitható képeslapok oldalára. Tudtam, hogy ilyenkor rám gondoltak, és nagyon jó érzés ezeket a képeslapokat a kezemben tartani.
Melegség, boldogság.
Ahogy teltek az évek, férjhez mentem, gyermekeim születtek, de a képeslapok megmaradtak, csak gyakrabban érkeztek. Esküvő alkalmával, a gyermekek születésekor, karácsonykor. Csaknem harminc éven át.
Tavaly kaptam az utolsó képeslapot. Ingrid írt, hogy Paul meghalt. Az utolsó levél, amelyben még boldog, békés, egészségben gazdag életet kívánt, és azt is leírta a születésnapi köszöntő mellé, hogy Paul októberben elment. Nem értettem, miért nem közölte ezt a hírt abban a hónapban.
Tudtam, hogy akkor véget ért valami. Nem jönnek többet képeslapok, hiába nyitom ki a születésem napján a postaládát.
Később többször írtam levelet Ingridnek, de választ már sohasem kaptam.
Míg egy napon Angéla, a lányuk megkeresett, egy e-mail-t küldött nekem.
Meghalt Ingrid.
Angéla mesélt sok mindent a szüleivel való kapcsolatáról. Meghallgattam, de nem ítélkezem. Megtartom Ingirdet és Pault az emlékezetemben, s mindegyik születésnapomon előveszem a régi képeslapokat, egyenként megszagolom és elolvasom őket, mert tudom, hogy Paul leült az íróasztalához, a kezébe vette a kék, piros zöld tollakat, és cirádás betűkkel kívánt nekem sok boldogságot ebben az életben.
