Papp Sándor Zsigmond: Színes fákról álmodom

Újabb korszak- és rendszerváltáshoz érkeztünk: a minap Duskával ketten vettük meg a karácsonyfát. Azért ilyen hamar, mert a mozaikcsaládok, mint a miénk, soha nem tölthetik együtt az ünnep három napját, a gyereknek máshol is jelenése van, ezért vagy előrefelé vagy hátrafelé kompenzálnak. Eddig majdhogynem mi szedtük le utoljára a fát január derekán, most viszont úgy döntöttünk, hogy az elsők között leszünk a feldíszítésben, hogy minél hosszabb ideig élvezzük az ünnepi hangulatot. Ráadásul most először a nejem ránk, fiúkra bízta a fa beszerzésének kényes műveletét.

A legvarázslatosabb időszak persze az volt, amikor még ketten, Duska nélkül vettük meg a fát, és a pincében rejtegettük, hiszen ez is része volt a meglepetésnek; a Jézuska settenkedett be általunk, és a délutáni alvás alatt díszítette fel lopva és lábujjhegyen, hogy az ébredés életre szóló élmény legyen. Emlékszem, hogyan járta át az akkor még hároméves gyereket a világító fa és az alá pakolt ajándékok csodája, nem is tudott uralkodni magán, szó szerint remegett az örömtől. Aztán, ahogy a varázslatos lények lassan a helyükre kerültek, úgy lett családi vállalkozás a fa megvétele, és kissé körülményesebb is, hiszen már három szempontnak kellett megfelelnie. Volt, aki azt szerette volna, hogy minél intenzívebb illata legyen (én), akadt, aki azt, hogy minél nagyobb legyen (Duska), és volt, aki magasság helyett dúsra és formásra vágyott (a nejem). Így aztán nyakig merülünk a luc-, az ezüst- és a Nordmann-fenyő előnyeiben és hátrányaiban, illetve ezek anyagi vonzatában. Az ideálisat pedig a maradékokból kellett kiválasztani, mert legtöbbször az utolsó pillanatokra hagytuk a szinte már pánikszerű beszerzést. Egy-egy alkalommal győzködnünk is kellett egymást, hogy a kinézett darab nem is olyan ferde, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

Nem csoda, ha a szempontok olykor kioltották egymást, és néha duzzogásba fordult át az ügy, máskor a talpfát hagytuk otthon a nagy sietségben. De csak egyszer: aki faragott már fát konyhakés és klopfoló segítségével a teraszon, az egy életre megjegyzi, hogy talpfa nélkül nincs békés vásárlás és ünnep. Illetve azt is, hogy csak egy hajszál választja el az idillt az intenzívtől, ahová azonnal be kell menni, ha a penge félremegy. 

Ma már rutinunk van és biztos helyünk. A bécsi barkácsbolt udvarán választjuk ki a karácsony főszereplőjét, mert itt legalább harmadával olcsóbb, mint az utcán vagy a parkokban, és a megspórolt összeget így be lehet építeni az ajándékokba vagy a menübe. Az is végleg eldőlt nálunk, hogy egy pillanatig sem megyünk el a műfenyők felé, hanem a vágottakhoz ragaszkodunk, és örömmel olvastam, hogy bizony az előbbi egyáltalán nem környezettudatosabb választás az utóbbinál, miközben családi gazdaságokat tartunk életben. A földlabdás verziót is elvetettük, amikor Bardóczi Sándor, Budapest főépítésze egy posztban világossá tette, hogy a kiültetett fenyők ritkán képesek megmaradni. Vagyis a gondolat nemes, de a természet nem mindig igazodik hozzá. Amúgy Bécsben igen gördülékenyen és jól hasznosítják újra a kidobott fákat, még ha az egymásra hajigált, levetett példányoknál aligha van szívfacsaróbb látvány. Néhányat a legnagyobb szeméttelep kecskéi esznek meg (igazi csemegének számít), a többi (mintegy 170 ezer darab) a szemétégetőben végzi: ezerháromszáz család áramellátását és kétezer-ötszáz háztartás távfűtését biztosítja egy egész hónapon át.

Amúgy Duskával szinte pillanatok alatt kiszúrtuk azt a magas, csinos, jó formájú Nordmannt, amely büszkén állt a csomagológép mellett (ami alakra egészen olyan, mint a betonkeverő). Igaz, hogy ennek a fajtának szinte semmilyen illata nincs, viszont nem is szúr annyira, tehát jóval egyszerűbb hazacipelni. A nejem meg annak örül, hogy jóval lassabban szárad, így kevesebbet kell söprögetni. Már be is állítottuk a szokott helyére, és megfelelve a hagyománynak, Michael Bublé zenéjére öltöztettük fel. A kanadai–olasz énekessel már úgy vagyok, mint Pavlov kutyája, ha megszólal, máris beindul bennem a karácsonyi hangulat, ezért szigorúan tilos év közben betenni a lejátszóba. Ezért is volt szürreális, amikor Duska majdnem egy évig erre a cédére volt hajlandó elaludni. A júliusi levegőtlen éjszakában kissé bosszúsan dúdolgattam hogy: I’m dreaming of a white Christmas.

Amit ki nem állhatok a művészetekben, azzal olykor nagyon jól elvagyok a mindennapi életben. Cseppet sem zavar, hogy a karácsony tele van csupa elcsépelt és giccses elemmel, hogy álságos a szeretet ünnepének hívni a fogyasztói társadalom legnagyobb orgiáját, és az sem, hogy betegre esszük magunkat a családi béke (és a saját élvezetünk) érdekében. Amikor esténként elnyugszik minden, lassan lefekszik a család, a kutya sem ugatja eszeveszetten a kinti rókákat, percekig tudom nézni a fa világító girlandjait. És ilyenkor olyan békesség fog el, amit csak a legszentimentálisabb dalok tudnak visszaadni. Nem is nagyon merek beszélni erről senkinek.