Közelednek az ünnepek, ilyenkor valahogy természetesebben jön a feszültség, mindenki kapkod, hogy végezzen az élet generálta feladataival, vagy készül az ünnepekre, de a jelen politikai helyzet sem segít a nyugalmas életvitelhez.
De valljuk be, hogy a feszültség, az ingerültség kissé olyan, mintha sajátunk lenne, és olyan „magyaros” virtus. A közbeszéd, legyen szó a nagypolitikáról vagy a legjelentéktelenebb online interakcióról, állandóan izzó vulkánra emlékeztet. Mi hajlamosak vagyunk minden kérdésbe, még egy egyszerű receptoldal alatti kommentfolyamba is, teljes erővel, vehemensen beleállni. A vita nem a konstruktív eszmecseréről szól, hanem a személyes kompetencia megvédéséről és a másik fél megsemmisítéséről. Honnan ered ez a krónikus feszültség, ez a kíméletlen kritika, ami áthatja a mindennapjainkat? A válasz komplex, mélyen gyökerezik a történelmünkben, a kultúránkban és a kollektív pszichológiánkban.
A Történelmi Trauma és a Kollektív Neurózis
A magyar nemzeti öntudatot évszázadok óta áthatja a veszteség, a külső függőség és a meg nem értettség tudata. Ez nemzeti szintű, örökölt szorongást szül. Az „Elveszett Éden” Mítosza, minden, ami a történelmünben a népünkkel történt, legyenek azok nagy csaták, óriás forradalmak, vagy polgárháborúk (például Mohács, Trianon, 1956.) – a magyar történelem nemzeti tragédiák sorozata. Valahogy mindig a rossz oldalon álltunk, a vesztes csatában harcoltunk, hősiesen és tragédiákkal körülvéve. Persze ez nem kissebbíti azon történelmi személyek érdemeit, akik bátrak voltak és nem tűrtek. A folyamatos területi, politikai és szellemi veszteségek kollektív traumát okoztak, amely generációkon át öröklődött. Ez az örökös veszteség-érzés állandó szorongást és bizalmatlanságot szül a jövővel szemben. Folyamatos mély haragot és állandó csalódottságot tükröz a tekintetünk. A mélyen beégett érzés: „Mi mindig becsületesek voltunk, de a világ mindig ellenünk fordult.”
A Külső Ellenség Képzete mint Védekezés, amit a jelenleg regnáló kormány is alátámaszt. Hiszen az elmúlt 15 évben folyamatosan vélt vagy valós ellenségkppel riogatott minket. Ez többnyire be is vált, sokan el is hiszik, hogy minden rossz kívülről érkezik. Ha a sorsunk és kudarcaink mögött mindig egy külső, gonosz erő áll, akkor az egyéni felelősségérzet csökken. A felgyülemlett frusztrációt nem magunkban dolgozzuk fel, hanem külső ventillációs szelepeket keresünk. Mivel a nagy ellenség távoli vagy megfoghatatlan, a legközelebbi, legbiztonságosabb célt keressük: a szomszédot, a kollégát, vagy a Facebookon egy névtelen kommentelőt. A kommunizmus idején megszokottá vált a „mások hibáztatása” és a „megbukás szándékos kivárása” a felelősség elkerülése végett. Ez a túlélési mechanizmus máig tartó örökség, ami megnehezíti a konszenzust és az elismerést.
A Bizalmatlanság és az Individualizmus Kultúrája
A társadalmi bizalom hiánya és a túlzott egyéni érvényesülés kényszere állandó konfliktust generál. A horizontális bizalom hiánya itthon – a skandináv országokkal ellentétben – rendkívül alacsony, azaz az idegenekbe, a közösségbe vetett hit kevés és gyanakvást idéz elő. Ha nem bízunk a rendszerben, az intézményekben és a körülöttünk lévő emberekben, akkor mindenki potenciális ellenfél. Ezért a legapróbb eltérés is azonnal védekezést vagy támadást vált ki. Másik érdekes oka annak, hogy az emberek fruszráltabbak és feszültebbek, hogy a szegényebb, elnyomottabb társadalmakban a tudás (vagy annak látszata) a hatalom egyik utolsó eszköze. A magyar közbeszédre jellemző, hogy mindenki kockázat nélkül szeretne szakértőnek tűnni. Akár van mögöttes tartalom, akár nincs. Egy receptvita nem a gasztronómiáról, hanem a személyes kompetencia, a 'Jobban Tudom' kinyilvánításáról szól. Ha a másiknak igaza van, az a saját, nehezen kivívott álstátuszunk megkérdőjelezése. De talán a legjellemzőbb, ami ilyen esetekben előfordulhat, az irigység mint nemzeti sport. A kultúránkban az irigység gyakran erősebb motivátor, mint az elismerés. Ahelyett, hogy felnéznénk a sikeresre, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni a siker alapját, elbagatellizálni az eredményt, vagy azonnal kritizálni. Ez a toxikus versengés a digitális térben a legártatlanabb tartalmakat is képes szétzilálni. Egy utazásról feltöltött fotó, vagy egy egy szakmai siker megemlítése, de akár egy jól sikerült torta képe is kiválthatja a mocskolódást és az eredmény elbagatellizálását. Sokaknak, akiknek éles virtuális nyelvvel vannak megáldva, vagy abban lelik örömüket, hogy másokat kritizáljanak vagy bántsanak, fogalmuk sincs, hogy mit okoznak ezzel. Hogy a szavaknak igazi ereje van, és a sok bántás és feszültséglevezetés egy másik emberben csapódik le, és olyan krátereket okoz, amit nehéz begyógyítani, ő is csak tovább tudja adni, és így lesz ez egy rettenetes körforgás, amely mérgezi az életünket. Az online tér felerősíti a negatív kommunikációs kultúra legdirektebb, legszemélyesebb elemeit.Ugyanis arc mögé, névtelen komment mögé, felhasználónevek közé lehet bújni, és nem kell a szemébe nézni annak, akinek elmondjuk a véleményünket. Nincs tétje…legalábbis azt hisszük. A 'Személyre Szóló Kritika' nagyon gyakran a egyvalakire irányul, nem feltétlen az ötletre vagy a teljesítményre. A vita célja nem az, hogy a probléma megoldódjon, hanem hogy a másik fél „elveszítse az arcát”. Az online anonimitás pedig eltünteti a társadalmi normák és a személyes udvariasság utolsó szűrőit is. A Közvetlen Ventilláció a társadalomban felgyülemlett munkahelyi, anyagi és egzisztenciális frusztráció olyan területeken robban, ahol a legbiztonságosabb: egy receptben, egy hír alatti kommentben. Ez az internetes vita a kollektív érzelmi szemetesládává válik.
