Lakatos Ágnes, a Zeneakadémia jazz tanszékének docense az elmúlt időszakban azt vizsgálta, milyen forrásokból táplálkozik az a sajátos magyar kolorit, ami a hazai jazz alakulását meghatározza. Kutatásainak első eredményeit az amerikai Jazz Education Network konferenciáján ismertette, most pedig a magyar közönség számára is megvilágította. Nem tudományos előadásként, hanem művészi interpretációként, a rendkívüli érzékenységű Oláh Kálmán zongorajátékával.
A műsor első része a népzenei hagyomány és Bartók Béla örökségének fénytörésében mutatta be a magyar ízt. A népdalfeldolgozások nemcsak improvizatív „jazzesítésükben” voltak figyelemre méltók, hanem abban is, ahogyan Bartók aszimmetrikus ritmusvilága megjelent bennük. Az 5/8-os, 7/8-os, 9/8-os, sőt 11/8-os lüktetések révén a magyar matéria mellett egyfajta „bolgáros” zenei világ is kibontakozott – annak a bartóki nyitottságnak jeleként, amely a Kárpát-medence és a Balkán folklórkincsét egységben szemlélte. Lakatos Ágnes előadásmódja ebben a kontextusban különleges karaktert kapott: nem a népdalénekesek, nem az operaénekesek, de nem is a klasszikus jazz vokális megoldásai működtek benne, hanem egy olyan dalvilág, ami számomra (kezdetben meglepő módon) a Kurt Weill-i színházi kabaré-hagyományt idézte meg. Olyan tradíciót és előadásmódot, amelyben a zenei kultúrák közötti átjárás ugyancsak magától értetődő.
A koncert második része a két művész saját kompozícióira, illetve a magyar könnyűzenei örökség jazzbe emelésére épült. A Lyric Song és a Polymodal Blues Oláh Kálmán alkotói világának emblematikus darabjai, amelyekben alkotói világának két meghatározó eleme dominál: az amerikai bebop lendülete és a bartóki ihletésű, sajátos hangsorokra épülő polimodalitás. A régi magyar slágerek (Kozma József, Horváth Jenő, Seress Rezső) feldolgozásai arra mutattak rá, hogy a magyar jazznek nemcsak a népzene és a klasszikus örökség, hanem a XX. századi könnyűzenei hagyomány is természetes forrása.
Ezen a ponton lehetséges folytatási irányként merül fel két további forrás feltérképezése, bevonása. Az egyik Szabados György öröksége, aki a magyar „szabad zene” megteremtőjeként olyan improvizációs megközelítést dolgozott ki, amely a jazz kreativitását a közép-kelet-európai szellemi hagyományokkal kapcsolta össze. A másik pedig a cigányzene és a jazz mély, történetileg fontos kapcsolata: ahogyan az afroamerikai közösségek a saját identitásukat találták meg a jazzben, úgy vált Magyarországon a cigány muzsikusok számára a jazz a művészi önkifejezés új terepévé. Mindkét irány természetes módon kapcsolódna a „magyar íz” további gazdagításához, s érdemes lenne ezekkel is foglalkozni.
Lakatos Ágnes és Oláh Kálmán estje nem csupán koncert volt, hanem egy releváns kutatás zenei kiterjesztése, amelyben a magyar jazz sokrétegű forrásai – a népzenei hagyománytól a bartóki modernitáson át a kabaré-dal világáig és a XX. századi slágerekig – egymást megvilágítva bontakoztak ki. A „magyar íz” ebben az összefüggésben nem egyszerűen stiláris fogalom, hanem zenekultúránk mélyrétegeinek egymásra hatását jelenti.
Infó: A jazz magyar íze. Zeneakadémia, 2025. december 5.
