George Clooney a Népszavának: A legtöbb ember bizonytalan, de a színészek a legbizonytalanabbak

Hogyan találja meg az egyensúlyt a magánélet és a szakmai elkötelezettség között ahhoz, hogy színészként és emberként is megingathatatlan legyen?

Nos, „megingathatatlan”? Kreatív megközelítés. Kevésbé aggódom amiatt, hogy színészként megingathatatlan legyek, sokkal fontosabb, hogy emberként legyek az. Úgy értem, a munkám egy része még mindig üzlet, és a mozi még mindig kegyetlen iparág. Két nyolcéves gyerekem van. Ha valami megingathatatlanná tesz, akkor az a két lurkó, akik egyszerre „tüzelnek” rám és állnom kell a sarat. Mivel Kentuckyban nőttem fel egy dohányfarmon, jobban megértem az ipart, és azt is, hogy őszintén szólva, később miért lettem és maradtam híres. Kicsit könnyebb nem vállalni a dicsőséget, amikor a dolgok jól mennek, és nem vállalni a felelősséget, amikor rosszul. Talán a korom segített abban, hogy emberként ne szálljak el és a földön maradjak. Színészként viszont az a szórakoztató, ha épp nem vagy megingathatatlan, inkább szabad vagy, és próbálsz olyan dolgokat tenni, amiket a magánéletben nem tehetsz meg. Jay Kelly szerepe szórakoztató volt, sok mindenben tudok azonosulni vele. Ugyanakkor rengeteg mindent nem értek a karakteréből, és érdekes volt kitalálni, hogyan lehetne őt a legjobban eljátszani. Szóval, színészként nem, de emberként megingathatatlannak lenni a legjobb forgatókönyv számomra.

Gyakran emlegetik önt az utolsó filmsztárok egyikeként. Mit gondol, nincs már rájuk szüksége a közönségnek?

Izgalmas téma ez is! Szerintem azok az emberek lettek filmsztárok, akik megtalálták a módját, hogy távolságot tartsanak, mégis hitelesek maradjanak. Ilyen volt Robert Redford, aki szerintem az utolsó igazi filmsztár volt az adott generációban Paul Newman mellett. Közvetlenül előtte pedig Gregory Peck és az ő nemzedéke volt az utolsó, amikor még a színészre, a cím felett szereplő névre építették a filmet. Ez már régóta nem így van. Mostanában már más emberekbe szeretnek bele. Vannak fiatal színészek. Látod, hogy Zendaya vagy Timothée Chalamet megjelenik, és azt mondod: „Hát, ők nagyon érdekes projekteken dolgoznak, érdekes munkát végeznek, és szeretném őket megnézni.” És mindig vannak olyanok, mint Glen Powell például, aki per pillanat nagyon menő. Ők azok az emberek, akik tényleg előre mozdítják a dolgokat, szóval úgy tűnik, még mindig vannak ilyen emberek, de biztosan nem olyan szinten, mint régebben. Manapság egymást nagy képernyőkön nézzük. A filmsztárok, amikor még filmsztárok voltak, tizennyolc méter magasak voltak a mozivásznon. A mai már teljesen más világ. Főleg otthon nézed őket, és te egyetlen gombnyomással döntheted el, hogy beszéljenek-e vagy sem. Tudod, mit mondott Norma Desmond az Alkony sugárútban? A mozgóképek lettek kisebbek.

A hírnévvel mikor találkozott először?

Apám híradós volt Cincinnatiban, Ohióban. A nagynéném híres énekesnő volt, és szerepelt néhány filmben, például a Fehér karácsonyban. De akkoriban én Kentuckyban éltem, egy dohányfarmon, ez pedig nem volt rám nagy hatással, talán háromszor, ha találkoztam vele, mielőtt Los Angelesbe költöztem, szóval nem igazán ismertem. De ha láttam őt, azt gondoltam: „Istenem, ő egy sztár”. Mire azonban középiskolás lettem, ő már rég nem volt híres. Láttam, hogy annak az oka, hogy már nem kedvenc, részben nem is vele volt kapcsolatos. Az 1950-es évek elején popénekes volt, aztán megjelent a rock and roll, és a női popénekesek eltűntek. Másrészt talán az ő hibája is volt. Rossz szokásokra tett szert, ivott. Erről írt a könyvében. És ezzel elég súlyosan károsította a karrierjét. Mindez nagy segítségemre volt abban, hogy megértettem, mennyire el lehet rontani a dolgokat, és mennyire lehet magától értetődőnek venni őket. A hírnév üldözése tehát furcsa tevékenység. Manapság nem is feltétlenül a hírnevet üldözöd, hanem a munkát, mert valójában dolgozni akarsz, és ennek része a hírnév. Ez olyan, mintha egy rovarcsapda lámpa felé repülnél: amikor odaérsz, megráz az áram, és hirtelen rájössz, hogy minden elveszett. Ezzel együtt sosem fogok panaszkodni erről: régebben három dolláros órabérben vágtam dohányt, és nagyon irritált, amikor láttam, hogy egy híres ember arról beszél, milyen nehéz az élete.

Miért irritálta?

Mert azt hallod: a hétköznapi élet könnyebb, nem igaz? Egyszerűbb normális dolgokat megtenni, mondjuk elmenni egy baseballmeccsre. Szóval persze, néha irigy vagyok, de ez egy kompromisszum. Elég rendkívüli életem van, szóval nem szomorkodom amiatt, hogy vannak nehézségek az úton. Körülbelül nyolc-kilenc évig jártam színészórákra. Nagyon jó volt. Nem tudtam megfizetni, ezért dolgoznom kellett. Így csodálatos színészeket láthattam közelről, munka közben. Bárhogy is nézzük: mintegy négy évtized év után a szakmában egyfajta bajtársiasság van közöttünk. A közös induláskor, amikor ismerkedtünk egymással, nem volt pénzünk, mindannyian reménykedtünk és álmodoztunk, miközben a barátom lakásában aludtunk, és ha valaki kapott egy 1200 dolláros csekket, akkor mindenkit meg tudott hívni aznap este. Nem volt biztosításom, és biciklivel jártam castingokra. És csak rácsodálkoztam: „A francba, ez olyan izgalmas!” Fantasztikus érzés, amikor összefutok egy sráccal, aki idősebb nálam, de úgy emlékszem rá, mint egy gyerekre, mert negyven éve nem láttam. És beszélgetünk a közös élményeinkről és emlékezünk arra, milyen izgalmas volt, amikor elhívtak egy tévéműsorba, hogy vendégszerepeljek. Lehetetlen megmagyarázni, miért sikeres valaki karrierje, míg a másiknak miért nem az. De mindenkit jó látni. A színészek világa egy kisváros.

Még egy akkora filmcsillag is, mint George Clooney, időnként bizonytalan?

Azt mondanám, hogy nagyon nehéz olyan színészeket találni, akik valóban teljesen magabiztosak. Ti, újságírók több színésszel találkoztok, mint én. Nincs közöttük sok olyan, aki azt mondaná, hogy „megvan”. Őszintén szólva, ha ennyire magabiztos vagy, akkor valószínűleg nem vagy túl jó a munkádban, mert a valóságban mindenre oda kell figyelned. A legtöbb színész például felvételeket készít önmagáról. Tudod, amikor olyan színész vagy, mint én, akinek A-tól B-ig terjed a színészi skálája, akkor az a legjobb, hogy ha „megvan”, akkor menjünk tovább. Azért is, mert sok filmet rendeztem, és tudom, hogy utálnám, ha órákon át kellene ülnöm a vágószobában, és tizenöt vagy harminc felvételt kellene végignéznem, ahogy próbálok rájönni a dolgokra. Szóval igen, a színészek bizonytalanok. A legtöbb ember bizonytalan, de közöttük a színészek legbizonytalanabbak. Ez a szakma természete. Ha belegondolsz: minden alkalommal, amikor befejezel egy munkát, az lehet az utolsó. Színésznek lenni nem olyan, mint amikor orvos vagy: megvan az orvosi engedélyed, és ha befejezed a munkádat, akkor tudod, hogy újra dolgozni fogsz, mert rengeteg az ápolásra szoruló beteg. A színészek esetében ez nincs így. Ez olyan iparág, amely automatikusan bizonytalanná tesz.

Megdöbbentem, nem ezt a választ vártam! A Jay Kelly-ben mennyire ismert önmagára?

Miért nem? Gondoljon Preston Sturges filmjeire, mint ahogy én teszem. Bár jómagam igazából Warren Beatty-re és a Bulworth (Nyomd a sódert!) című filmjére koncentráltam, az általa alakított figura olyan ember, akit egyszerűen a nyilvánosság elé tolnak, és nem igazán tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Nekem más a tapasztalatom: valószínűleg azért, mert csak „vénemberként”, a harmincas éveim közepén értem el sikereket a szakmámban egy tévésorozatban, a Vészhelyzetben. De rengeteg kudarcot vallottam! És ha sokszor bukik az ember, akkor hajlamos azt gondolni, hogy az okok nagy része nem is vele kapcsolatos. Szóval amikor elolvastam a Jay Kelly forgatókönyvét, nem úgy olvastam, hogy „A francba, ez én vagyok”. Az Up in the Air-t (Egek ura) úgy írták, mintha rám gondolnának. „Soha nem akarok megnősülni, soha nem akarok gyereket, csak magamra gondolok.” Amikor elolvastam azt a szart, azt mondtam magamban: „hát itt vagyunk”. Nekem nyolcéves gyerekeim vannak, akik még mindig szeretnek, hála istennek. Jay Kelly esetében nem így van: mégis olyan karakter, aki mély megbánással él. A megbánás pedig mérgező dolog. Látod az embereket, akik megbánással élnek, és tudod, hogy ez sokkal nehezebb, mint a kudarc elviselése.

Infó: Jay Kelly. Rendezte: Noan Baumbach. Főszereplő: George Clooney és Adam Sandler. Bemutatja a Netflix