Számos ételről szólhat a december, de az egyik, amiről szól – legalábbis mifelénk –, a savanyú káposzta. Mert akad persze, aki az ünnepek táján rántott pontyot és majonézes krumplit eszik, sőt olyan is, aki halászlevet, netán rákot, kagylót, homárt, kaviárt, egyéb vízi jószágot, de falusi gyerek, akinél ilyentájt a családban mindig disznótorral koronázták meg az évet, töltött káposzta nélkül nem tudja elképzelni a szentestét, de legalábbis annak másnapját.
A savanyított káposztafejet, és azt, hogy otthon bármikor elérhető telente, sokáig magától értetődőnek tartottam. Nagyanyámnál egy hűvös hátsó helyiségben, épp kettővel a tehénistálló mögött, volt egy hatalmas, tetővel lezárható fahordó, annak az aljába pakolták be az egész fejeket, – ebből lettek később a „harasztok”, ahogyan a töltési szakaszban hívták –, rá meg a szálas káposztát tették, jó szorosan hogy ne kapjon levegőt a réteg. A hozzávalót sosem a piacon vették, saját maguk gyalulták a magukét, amit az úgynevezett káposztaföldön termeltek meg, majd takarították be késő ősszel. S nem is egyfélét ültettek tavasszal: a gömbölyűbbeket, vastagabb húsúakat csalamádénak, az amolyan lapítottabb, ovális formájúakat meg – lévén ezek levelei sokkal vékonyabbak – besavanyították jobb időkre, télre főleg, s karácsonyra leginkább.
Nagyanyám már nem él, háza is lebontva, a savanyított káposztalánc rég megszakadt. Próbálkoztam persze magam is ilyennel-olyannal, cserépedénnyel, fermentálással, egész fejek besózásával, de az eredmény olykor katasztrofálisra sikeredett. Egyszer szétporladt például a nehezékül használt kő és rózsaszín, nyúlós lett az egész. Ha Erdélyben járok, visszaidéződik az a régi íz, még ha nem is teljesen ugyanaz, lágyabb, selymesebb, nem annyira köményes, nem annyira savanykás. De azért mégis igazi, olyan, amit csak a sótól kivöröslő asszonyujjak vagy nehéz férfikezek tudnak elővarázsolni – tudományos szakszóval tejsavas érleléssel – ebből az egyszerű, sokak számára nem is olyan fontos zöldségféléből.
Nyakunkon a karácsony, amikor a gyerekkor ízeit felidézni, azokat követni szinte kötelező.
Felkerekedik hát az ember, elindul ilyen és olyan piacokra, gusztálgatja a fejeket, amik vagy túl kerekek vagy nagyon vaskosak, cseppet sem alkalmasak tehát arra, hogy áttetsző vékonyságukkal, mégis markáns tartásukkal otthont adjanak a kevés paprikával, sóval, fokhagymával, borssal fűszerezett, csomborral tarkított, s persze gerslivel – mifelénk nem rizzsel, nem is kölessel – felturbózott, lehetőleg marhából és sertésből összekevert hagymás-húsos tölteléknek. S mivel ilyet a közeli piacokon nem talál, hát egészen a Hajdúságig érnek el a csápjai. Ottani ismerőst kérlel, hozna néhány fejet azokból a szép, lapos, igazi tölteni való káposztákból, amik, ha nem is pontosan ugyanúgy, de mégiscsak visszahozzák a régi karácsonyokat, amikor a tudás még tudás volt, a tapasztalat még erény, a töltött káposzta íze pedig épp olyan, mint egy, két, vagy akár húsz évvel korábban.