„Trieszt és Isztria óceáni elvágyódások tüskéjét hagyta az osztrákok szívében…” (Claudio Magris)
És kiknek a szívében nem hagy ilyen tüskét? – toldhatnánk meg az 1939-es, trieszti születésű Claudio Magris fejtegetését az Egy másik tenger című, olykor dokumentarista, máskor filozofikus regényéből. Sokaknak a szívébe nem kerül ilyen berzenkedő érzés, például az olaszok többsége miért is hatódna meg a Trieszti-öböl láttán, hiszen megszámlálhatatlan helyen élvezheti a végtelen víz összes csodáját. S amint egy nagyon szép kiállítású albumban olvasom az 1995-ös keltezésű megállapítást, az olaszok „kevéssé látogatják” Triesztet, és nyilvánvalóan „még kevésbé ismerik”. Ami különben teljesen természetes, hiszen – mondjuk – Szicília alighanem szinte minden szempontból messzebb van Trieszttől, mint például Budapest, de egyben mégis egyeznek: ez is, az is Olaszország. Nem tudom megállapítani, hogy az 1995-ből származó feltételezés ma is megállja-e a helyét, hogy tehát ma is kevésbé figyelnek a Rómával, Firenzével és Milánóval joggal büszkélkedő országban Triesztre, ám ennél sokkal lényegesebb, hogy Magris természetesen nem olasz polgárokra gondolt a tüske emlegetésével, hanem az osztrákokra – és talán eszébe jutottak a magyarok is. A „menekülhetnék” – miként Magris nevezi találóan, Barna Imre fordításában – „a Duna-vidék szárazföldi tespedéséből” szabadítja ki és juttatja nyílt tengerhez a Grazból, Pestről vagy éppen Prágából érkező vendégeket.
Ahogy minket is. Nem lehet nem elámulni a tenger csodáján és távlatain, de igazi közép-európaiként az a simogató meglepetés ér, hogy nemcsak idegenben vagyunk – hanem egy kicsit otthon is. A mindennapi élet nem különösebb fennkölt, de annál életbe vágóbb szintjén ez úgy mutatkozik meg, hogy a német nyelvterület ismert élelmiszerlánca ugyanolyan gyakori a trieszti utcákon, mint a budapesti belvárosban, s nyoma sincs a római nagyáruházaknak. Ha a földközelből feltekintünk, akkor pedig látjuk, amit persze tudtunk már trieszti érkezésünk előtt: a Monarchia kitörölhetetlen nyomot hagyott a városon, ami igazán érthető, hiszen a dualizmus előtt a Trieszt már ötszáz évig a Habsburg Birodalomhoz tartozott, s VI. Károlytól, Mária Terézia édesapjától kapta meg a szabadkikötői jogot. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy – akár Pesten – Triesztben is van „Terézváros”; a modern negyed, a Borgo Teresiano Mária Teréziáról kapta nevét. Ha itt sétálunk, sok olyan palotát, neoklasszikus házat látunk, amelyek stílusuknál fogva akár Bécsben is állhatnának, hangulatuk a Habsburg-világ Monarchia-szerte megtapasztalható építészetét idézi. Ha pedig van elég türelmünk, s a gyorsan beálló sötétség ellenére megpróbáljuk kibetűzni a Tőzsde tér – Piazza della Borsa – magasba nyúló oszlopának már eléggé megkopott feliratát, akkor megtudjuk, hogy a magasból I. Lipót, az 1657-ben trónra lépő német-római császár, valamint magyar és cseh király – Mária Terézia nagyapja – „figyeli” az alanti nyüzsgést, és „emlékszik” azokra az időkre, amikor uralkodása idején Buda végre felszabadult a török iga alól.
Nem messze innen más Habsburg-ismerőst is köszönthetünk, a tengeröböllel szinte szembenéz a boldogtalan sorsú Habsburg Miksa, Ferenc József öccsének életnagyságú szobra. Miksa főherceg másodszülöttként – magas tisztségeket betöltve – szép pályát futott be a birodalmi berkekben, aminek egyik legékesebb – ha nem a leglátványosabb – tanúja a város közelében lévő, megejtően szép tengerparti fekvésű Miramare-kastély. A berendezés Habsburg pompája a hasonló bécsi termeket idézi, s máig nehezen megfejthető, hogy Miksa miért nem elégedett meg ennyivel. Nagyravágyás vagy/és nagyhatalmi cselszövések, kivált III. Napóleon taktikai húzásai mozdították Mexikó felé? Ahol – vesztére – 1864-ben császárrá koronázták, de három év múlva a császáriakat nem szívlelő mexikói köztársaságiak kivégezték a mindössze 35 éves uralkodót. Kutatóknak és rendezőknek való tragikus életút, és Trieszt az egyik első számú idegenforgalmi látványosságnak számító Miramare-kastély építtetőjének emlékét nem akarja elfeledni. A tengerparton, az igen hangulatos Barcolán sétálva, a játszótéren a palota kicsinyített mása köszönt ránk: kicsinyeknek készült; felmászni, bebújni, aztán legurulni a csúszdán – meddig tart ez?! Így a legkisebbek is közeli kapcsolatba kerülnek a remek helyen magasodó kastéllyal, amelynek fehéren világító falai jól látszanak néhány lépésnyire a játszótér baba-építményétől.
Abban az évben, amikor Miksát – világszerte óriási felháborodást kiváltva – kivégezték, vagyis 1867-ben indult útjára a természetesen Triesztet is magába foglaló Osztrák-Magyar Monarchia. Az egykori közös múltra egy ismerős papírlap láttán meghökkenve és elcsodálkozva kapom fel a fejem Trieszt környékének másik nevezetes épületében. A Thurn und Taxis hercegek rezidenciáján, a Duinói-kastély egyik termében örömmel fedezek fel egy olyan papírlapot, amilyet már évtizedek óta nem láttam. Szabályos, magyarul nyomtatott régi távirat: óra, perc, dátum – mind anyanyelvünkön –, így nézett ki a régi, vagy a réginél is régebbi világ postai blankettája, amelyen a sürgősnek ítélt örömteli gratulációk vagy éppen a lesújtó gyászhírek jutottak el a feladótól a címzettig. E letűnt kor kommunikációjának elmaradhatatlan részét alkotta a távirat, amely mindig valami rendkívüliséget hordozott: ezúttal is, mert a német nyelvű szövegben egy magas rangú újvidéki katonatiszt azt sürgönyözte – egykor ezt a kifejezést is használtuk a „villám-kommunikáció” e formájára – Thurn hercegnek, hogy mikor és melyik egységhez kell bevonulnia. Persze ez a magyar nyelvű nyomtatvány, rajta a világháborúhoz illő rövid német nyelvű felszólítással, valószínűleg csak az én figyelmemet keltette fel, s nem is ez a kastély fő nevezetessége.
Átadom a szót Duino egyik legnevezetesebb vendégének, a XX. század nagyon sajátos hangvételű német költő-óriásának, a prágai születésű Rainer Maria Rilkének (1875-1926), aki 1911-es levelében ismerősével így tudatta, hogy hol is van: „(...) barátaimnál, ebben a roppant távlatú, tengerre tornyozódó kastélyban, mely – mint az emberi lét előhegysége – néhány ablakával (köztük egy az enyém) a legtágasabb tengeri térségre néz, mondhatni közvetlenül az univerzumba, és annak terebélyes, mindenek fölé boltozódó színpadterére – belső ablakai pedig, más szinteken, csöndbe zárt, ősrégi várudvarokba pillantanak, ahol későbbi idők barokk balusztrádjai és magukkal játszadozó figurák szelídség fátyolába takarják a régi, római kori falakat.” Abba a terembe, ahol Rilke dolgozott, és ahol utóbb könyveit is feltették a polcokra, most nem lehet bemenni, így íróasztalát csak távolról nézegethetjük, és találgathatjuk, hogy mit is írt itt a tíz versből álló, a költő-műfordítók nyelvi leleményét ugyancsak próbára tevő Duinói elégiákból. A gondolatokkal zsúfolt érzelmi birkózások szerelem-filozófiai szabadverseiben semmiképpen nem a rutinszerű turisztikai látványosságokhoz, hanem a lelki emelkedettség különféle stációihoz érkezhetünk el. Például A negyedik elégia „gyerekkori óráihoz”, „mikor az ablakok mögött több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!” (Rónay György fordítása). Ugyanezt Tandori Dezső úgy értelmezi, hogy e gyerekkori órákban „a figurák mögött nem csupán múlt volt, és előttünk nem a jövő”. A magyarul 1995-ben kiadott kötet tartalmaz harmadik változatot is: Tellér Gyula szerint Rilke mondata a „gyerekkor világát” idézi „mikor még több volt mindenki mögött, mint puszta múlt, s nem jövő állt előttünk”. A német szöveg tehát árnyalatokban gazdag értelmezéseket enged meg. Duinóban, ahol Rilke több hónapig lakott, a költőről sok mindent neveztek el, teraszt, szalont, sőt ösvényt is, ahol szívesen sétált naphosszat, belemerülve a táj szépségeibe. Rilkén kívül sok más híresség is járt erre, mások mellett megfordult itt Johann Strauss, Marcel Proust, s a kiállított zongorán – ha igaz – Liszt Ferenc játszott, látható is a La perla című dalának a kottája.
Bármennyire „lecsúszott” is Trieszt az olasz világ nagyvárosainak listáján – a Monarchiában egykor Bécs, Budapest és Prága után negyedikként tartották számon –, azért itáliai mivoltának mindenki örül. Mi is megtapasztaljuk ezt, amikor a tengerparton, a híres Rivén sétálva – a látványos főtér, a Piazza dell’Unità d’Italia előtt elhaladva – hatalmas terelő kordonba ütközünk; feltűnik a sok tengerész, a kikötőben pedig egy óriási hadihajó, fedélzetén, mint pöttömnyi játékok, sorakoznak a helikopterek. Az egyik őrtől tudom meg a felhajtás okát: arra emlékeztek, hogy ötven éve sikerült Triesztnek Tito Jugoszláviájától végleg megszabadulnia. Titóék kivonulása óta Trieszt az olasz keretek között is megőrizte egykori soknemzetiségű világát, sokfelé látni szlovén feliratokat, ami természetes, hiszen a határ csak egy ugrás Claudio Magris és sok író kedvenc városától – bár Rilkének valószínűleg éppen nem. Bosszankodva írja egy 1912-es levelében, hogy ismerősének nem tudott „kriszkindlit” vásárolni, és ez a város az ő ízlésének „utálatos, semmit sem kínál”.
Vitázom Rilkével: egyáltalán nem „utálatos”, s igazán van mivel dicsekednie: festői tengerpartján, kikötőjén és a két említett kastélyon kívül sok látnivaló várja a vendégeket – a San Giusto katedrális mozaikjaitól kezdve a többi templomon, az erőd robusztus falain át a sok múzeumig, a híres kávéházakig, a bájos, dimbes-dombos belvárosi utcákig. S néhány nap alatt azt is felfedezi a látogató, hogy miért is rendhagyó olasz város Trieszt.
