Ülök a trolimegállóban. Kicsit magasabban rögzítették a fémrácsos üléseket. Apró termetű vagyok, ha kellően hátra csúszom, akkor nem ér le a lábam, és pont úgy tudom lóbálni őket, mint gyerekkoromban. Ülök csendben a hidegben, lóg a lába lóga üzemmódban és csak bambulok előre. Egy falevelet figyelek, az utolsót. Látom, ahogyan a makrancos szél letépi az ősz utolsó hírmondóját is az eperfa ágáról. Várom a trolit, lengetem az alsó végtagjaimat, hűvös az idő.
Egyszer csak egy kisfiú rohan el előttem. Hirtelen lefékez, majd azon nyomban megfordul és száguld visszafelé. Talán most kezdhette az iskolát, és a suliból hazafelé igyekszik. Mindenesetre ide-oda futkározik, mintha nem lenne holnap, míg végül feltűnik a látóhatáron az édesanyja. Tolja a babakocsit, benne a kisfiú kishúga, mellette egy mopsz jellegű kutya, az a picike, hörgős fajta, gülü szemekkel. Az eb ugrál a babakocsiban ülő kislányra, leginkább az ölébe szeretne feljutni, de apró termete megakadályozza a hatalmas ugrást, no meg a babakocsi is mozgásban van. A kutya pár próbálkozás után feladja, minden egyes alkalommal gumilabdaként csapódik vissza a babakocsi vázáról. Közben rájön, hogy a szélvész kisfiúnál nagyobb eséllyel indulhatna némi simogatás bezsebeléséért, de a kissrác annyira gyors, hogy a kutyának esélye sincs. A kislány már-már síró hangon kiabál, köhécselve lihegi a hidegbe, hogy kölesgolyót szeretne, miközben a kisfiú két futás között közli az édesanyjával, hogy ő most a pókember, és nála senki nem fut gyorsabban a világon.
