Pont most beszélgettünk egy Írországban élő magyar hölgy barátunkkal és meglepetéssel konstatáltuk: mindkettőnknek a tapasztalata, hogy azokat a feladatokat kaptuk megoldani az élettől, amelyekben sárosak voltunk korábban. Olyan dolgokban, ahol korábban okoskodtunk, emberekről véleményt mondtunk, kijelentgettünk, beleszóltunk, genyóskodtunk, nos, pont ezen területeken érkezett meg a mi kis csillénk is a bányából, tele ezernyi meglepetés problémával és komplikációval. Igaz ez ránk, de igaz ez a környezetünkben élőkre is. Így mosta fel az élet a padlót a gőgössel és mutatta meg neki, milyen lent lenni, kiszolgáltatottként.
Így lett a homofóbnak meleg gyereke, így nem beszél a gyerekéhez magyarul az, ki korábban több rokonát és ismerősét ugyanezért pellengére állította (de most hogy már külföldön él, az adott nyelven kommunikál a pulyákkal...), de sorolhatnám a sort napestig. Van aki minden külföldit fikázott, a magyar kultúrát és a Nobel-díjasokat lobogtatta, mint valami pajzsot, ma pedig, több nyelven beszélve, hümmögve hallgatja azokat, akik még ezen a mozin maradtak.
***
Mikor a feleségem felhívott a kórházból keservesen sírva, hogy egy orvosnak nevezett sintér foghegyről odavetett mondatából tudta meg, kisfiunk Down szindrómával érkezett, én csendesen lecsúsztam az iskola tanárijának a fala mellett, és bebújtam egy asztal alá.
Nem kellett három másodperc sem, hogy tudjam, ki áll az ostor másik végén. A Vallon utca melletti békanyálas nagy építkezési gödröket láttam, ahová Editkét, a kis, hatéves downos lánykát csupaszon ugrattuk be, s ő boldogan visongva fürdött a fertőben.
Nevettük a kis Árvácskát, ebihallal etettük volna, elcsentük a bugyiját mi, a szintén hatéves kis legénykék, voltunk vagy harmincan. Édesanyja kibontott hajjal rohant, haját tépte, átkozódott, mocskos kis gonosztevőknek nevezett minket és mi dőltünk a nevetéstől, ahogy a retkes, de boldog Editkét kézen fogva rángatta haza. Páran még dobtak is utánuk rögöt, mindenki kacagott, egy kisfiú a többinél is jobban. Pironkodva kell bevallanom, az a kis sudribunkó legényke én voltam.
Feküdtem a tanári parkettáján, fejem vertem az asztalba, hogy felébredjek a gonosz rémálomból, de belül tudtam, megérkeztem. Az eset nem jutott eszembe valami 40 éve, de akkor fényképszerűen láttam minden részletet a tanári falára kivetítve, egészen ijesztő hiperrealitásában.
Főúr! Fizetek!
***
Mi lett volna, ha..? Mi lett volna, ha a kórházban maradok? Ha nem visznek haza? Mi lett volna, mikor Anyámnak mondtam három évesen, hogy vigyük vissza a testvérem a kórházba, s engem vigyen fel a padlásra! Visszakérdezett, mi lenne, ha téged vinnénk vissza? Vagy ha már eleve el sem hoztunk volna?
Mi lett volna, ha nem akartak volna?
Feküdtem a padlón, reszkettek a beleim, csapdába csalt állatként pattantam fel, rohantam ki az iskolából. Először egy tíz évvel korábban olvasott újságcikk jutott eszembe, ami azt részletezte, hogy a speciális gyerekek családjaiban az apák 90 százaléka elhagyja a nőt viszonylag rövid időn belül.
Nekem ez jutott eszembe, és futottam az Eger melletti erdőben, és Istent szidtam, és faágakat dobáltam és üvöltöttem.
Andor révén találkoztunk több érdekes családdal. Az egyikben a szülők lemondtak a kisgyermekről. Már a szülés előtt kijelentették, mit is szeretnének látni: szőke, kék szemű, jogász, élsportoló gyereket álmodtak meg. Mikor ebből a kívánságcsokorból, csak a szőke teljesült, az év álompárja döbbenten állt, mert eddig az életben minden úgy történt, ahogy ők megtervezték. A gyereket örökbe adták, „tökéletesék" nem akartak egy „szefóssal" mutatkozni. Az örökbefogadó család mesélte, néha látták kukucskálni az álompárt az utcasarkon, játszóterek mellett, kocsikból, döbbenten nézték a nevetős kisgyereket, ahogy apunak és anyunak nevezi szeretteit. Mesélték az ismerőseink, hogy az álompár nem volt jó állapotban, mert a következő gyerek bár nem lett fogyatékos, de már nem lelték örömüket tréningezésében, eltört bennük valami.
Egy másik párral történt. Az orvos lesütött szemmel kezd bele, hogy megérti, „a körülmények tükrében", hogy „adott lehetőségekhez képest", ugye, „senki követ nem vethet". Hogy, ő már mindent elintézett, formaság, meg sem kell indokolni, mert természetes, mindenki ezt választja. Nem is kell szabadkozni, kifogást gyártani, ő szakember, itt írják alá!
A szülők, csendesen nézték a papírt, amiben lemondanak az ikrek egyik tagjáról, aki Down szindrómával, kromoszóma rendellenességgel jött világra. A másik gyerek teljesen egészséges és normális volt, de a másodiknak több lett a kromoszóma. Három kiló, csókolom, maradhat...?
Az apa köhécselve kezd bele.
