Deloris, pechjére, véletlenül meglátja, hogy gengszterfőnök pasija sebtében lepuffant valakit. És ugye, hogy véletlenül se köpjön, őt is sürgősen ki akarja nyiffanni. De mivel ez egyáltalán nincs ínyére, ellohol a rendőrségre, ahol egykori osztálytársa, a belé fülig szerelmes Eddie a góré. A zsaru pedig minden tiltakozása ellenére bezsuppolja egy zárdába, hogy ott aztán biztosan nem találnak rá. Ebből már tudható, hogy ugyan már, előbb-utóbb dehogynem! Alan Menken, Glenn Slater, Cheri és Bill Steinkeller musicalje világsiker, nagy dili volt filmen, ahogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon és a Budapesti Operettszínházban is, ahol „véletlenül” szintén Szente Vajk rendezte és fordította, Galambos Attilával közösen, ahogy most az Erkel Színházban is. Az előadást csaknem végig lehet röhögni, miközben érzelmes húrokat penget, és a könnyed felszín alatt komoly közlendővel is szolgál.
Unalomra nincs idő, száguldó a tempó, Túri Lajos Péter koreográfus alaposan meghajtja a társulatot, szélvész iramú, energiafaló, humorral teli táncokat tanított be, melyekkel nyilván sok volt a vesződség, de látható a mozgás okozta felvillanyozó öröm. Szintén öröm látni, hogy a színpad legszélén, akár leghátul álló szereplők is milyen odaadással táncolnak, énekelnek, kifejező, nem rezzenéstelen az arcuk, nem is fagyosan „műmosolyú”, egész lényük él a deszkákon. Átélik amit csinálnak, fontosnak tartják. Nyilván temérdek munkát fektettek abba, hogy a laza könnyedség látszatát keltsék, hogy egyszerre mozduljon a lábuk, de akár néhány mondatos szerepekben, netán statisztaként is egyéniségeknek mutatkozzanak. Személyiségekből formálódik a csapat, ahogy a zenekar is. Balassa Krisztián karmesterként olykor vágtára ösztönzi a muzsikusokat, de szerencsére nem üvölt folyamatosan a zene, adódnak elcsendesedő részek, már-már finom lelki húrokat is pengetnek, miközben persze természeténél fogva ez egy harsány előadás. A szereplőknek akár soknak kell lenniük, ahogy gyakran Peller is az, de most ez erény, ahogy már az volt az operettszínházi verzióban. Jól állnak neki a tiritarka, vagány ruhák, termetes dekoltázzsal, és persze a ruha aljából is sokat spórolhatott Kovács Yvette Alida jelmeztervező, hogy az igéző lábak megfelelően érvényesüljenek. Természetesen a haj is tupírozva, a szempillák meghosszabbítva, szóval olyan kirívó a zárdában, mint egy szál égőpiros pipacs a kiszáradt, szikes talajon. Mindehhez a hangos beszéd és az erős kifejezések magától értetődő természetességgel társulnak. Ez lehetne merő külsőség, ám Peller ennél kicsivel többet ad, eljátssza a harsogó életszeretetet, ami egyébként ott van egész lényében. És ettől pillanatok alatt kiderül, hogy a zárda tagjainak a lényében is ott van, csak eddig parancsszóra sanyargatták magukat, vezekeltek, böjtöltek, szikár életre kárhoztattak, de pillanatok alatt felvillanyozódnak az égetnivaló perszónától.
A Básti Juli által megszemélyesített zárdafőnöknő pedig csaknem agyvérzést kap. A szemükkel szinte párbajt vívnak. A másikba fúródó tekintetükkel ölni tudnának. És ettől dráma csiholódik az amúgy elég csacska történetből. Básti kezdetben eljátssza a merevség csimborasszóját, azt, hogy az ő „intézetében” a szabály az aztán igazán szabály. Nincs apelláta! Kicsit sem lehet kilógni a sorból, így egyéniségek sem nagyon lehetnek. Ez homlokegyenest ellentétes Deloris egész lényével, aki maga a megtestesült szabadság, a zabolázhatatlan egyéniség. Össze is rúgják a port rendesen.
Brasch Bence öltönyös, mellényes, nyakkendős, aranykarpereces „klasszikus” gengszterfőnök, aki hatalmas egóval azt képzeli, hogy bármit megtehet, és ez sok tekintetben így is van. Dermesztően nézni ő is tud. Ahhoz szintén ért, hogy fenyegetően megmerevedjen az arca és jéghideggé váljon a tekintete. Persze emiatt berosálni azért nem kell, némiképp karikaturisztikus a figura. Ha valakit lelő, az sem rémisztő, inkább mulatságos. Alapvetően habkönnyű musicalt adnak, tulajdonképpen helyes marhaságot, ha úgy tetszik kedves mesét. Feke Pál pocakot eresztett, szerelmes rendőrként, aki végül naná, hogy elnyeri Delorist, és leszámol a gonosszal a kiadós boldog végkifejlet érdekében, egy dalban remekül megmutatja az olyan lúzerségre hajló férfit, aki feje fölött elnéznek a nők, aki zordon foglalkozása dacára igencsak kiéhezett a szeretetre, és ezt hosszú ideig nem kapja meg. Csaknem „bocs, hogy élek” típus, aki majd igencsak kihúzza magát, meglehetősen kivirul a képe. Csonka András volt már O’Hara atya az Operettben is. Remekül eljátssza, hogy ő rögtön vevő a közéjük került nyughatatlan bárénekesnő őrültségeire, elege van a merev bigottságból. Abszolút élvezi például amikor a zárda kórusának nem csak egyházi énekeket, hanem „vad” világi dalokat tanít be Deloris. Ezt a nővérkék is veszettül imádják. Kinyílik tőle a csipájuk egy másik világra. Rákay Tamás fő díszlete jókora csillogó diszkógömbre emlékeztető alkalmatosság, ami, ha szétnyílik, a zárda helyszínévé válik. Kívülről pedig egy „jól szituált” bár, ahol kellemesen lehet zülleni.
Az említetteken kívül Kovács Gyopár, Vágó Zsuzsi, Auksz Éva, Fejszés Attila, Cseh Dávid Péter, Murvai Márton, Dobos Judit, Vásári Mónika, Tóth Angelika, Pásztor Virág, Riegler Márton, Péter Richárd, Holczinger Szandra, Polyák Rita, Szalay Ágnes, Tóth-Abonyi Milla és kiváló énekesek, táncosok adnak bele a produkcióba apait-anyait.
Az előadás vége nem sima hepiend. Delorist a látványos szerelmi összeborulás után is visszahúzza a szíve a zárdába, ahol menedéket és barátokat talált. Sok mindent tanultak egymástól. Ha úgy tetszik, ég és föld közeledett a másikhoz. Egészen különböző mentalitású emberek szót értettek, és ettől bizonyos mértékig változtak. De megőrizték magukat, miközben empatikusabbak, toleránsabbak, nyíltabban kíváncsibbak lettek.
Végül, áll egymással szemben a bárénekesnő és a zárdafőnöknő. Mélyen a másik szemébe néznek. Valamennyire közös nevezőre jutottak. Egyiküket megérintette a szabadság levegője, és ezért nem lesz már olyan görcsösen merev. Másikuk elfogadott valamit a rendszeres, előre tervezhető életből. Ádáz utálatot követően nem csak elfogadták, hanem meg is szerették egymást. És ettől a világot, meg önmagukat is jobban értik, érzik. Szép, humanista, ám némiképp idillikus végkifejlet a gyűlölettel, káosszal teli világban. De hát ez a musical egy kedves mese!
