A fenti kifejezés Max Nordautól, Molnár Ferenc apjának barátjától, a cionista mozgalom második emberétől ered. Pelle János joggal választotta Molnár Ferencről írott nagy-esszéjének címéül. A szerző tétele szerint a XIX. század végének számtalan hazugsága közül a magyarországi zsidóság egyszerre elkerülhetetlen és lehetetlen asszimilációjáról szól Molnár Ferenc életművének java.
A fogalom, így nyersen és sommásan állítva, homlokráncoló kételyt, akár visszautasítást is kelthet – pedig több, mint helytálló.
A szerző, Pelle János hosszabb ideje a történelem, az irodalomtörténet és a szépírói tevékenység határterületén jár. Mindezt tetézi az ugyancsak XIX. század végi mélylélektan – mondhatnánk: a freudizmus –, és szociológia – mondhatnánk: Max Weber – eszköztárának felhasználásával. Természetesen nem ez az első és egyetlen ilyen munka, de a magyar hagyományban az irodalom és társadalomtudományok szigorú elkülönítése gyakoribb, mint a szintetikus megközelítés. Molnár-esszéje előtt Pelle János „Zsidókérdés” és a magyar társadalom címen publikált egy vaskos és meggyőzően dokumentált kötetet, amelyben ezt a tabutémát boncolta a pszichoanalízis és társadalom-lélektan segítségével.
Molnár Ferenc persze, szinte megjelenése óta minden, csak nem tabutéma. Lukács György, még marxista fordulata előtt szórakoztató iparosként végzett vele, míg a Nyugatban Schöpflin Aladár jelentős alkotóként jellemezte. Pelle nem bonyolódik bele a Molnár műveit elhelyezni kísérlő vitába. Egyetlen tézis mellett érvel, hatalmas apparátussal és szerintem meggyőzően: Molnár Ferenc színdarabjaiban az asszimiláció alapvető, bár legtöbbször kimondatlanul jelenik meg.
Molnár Neumann Ferenc néven, ‘48-as asszimiláns, középosztálybeli családban született, s a XX. század első évtizedeiben a szó szoros értelmében világhírre és évente egymillió dollárra tett szert, színműveit Ibsen és Pirandello magaslatán értékelték is játszották. Ritka eset, hogy hazájában is – bár a szerző vallását és témaválasztását többször elemezték, mint a műveit. Az élete végéig anyanyelvén író világpolgár egyre több időt töltött külföldön, azután végleg Amerikába menekült.
Pelle János elemzésében a zsidó asszimiláció motívumait először Molnár Ferenc regényeiben mutatja ki. Kezdve A Pál utcai fiúkkal, ahol Nemecseket a bizonyítási kényszer áldozatának (tehát) zsidónak véli, ami ugyan lehetséges, bár aligha bizonyított feltevés, de későbbi prózáját tekintve elgondolkoztató. Pelle koncepcióját igazolni látszik a műfaj. Az elbeszélés egyetlen személyhez, az olvasóhoz szól. A színpad ugyanakkor csoportokat, rétegeket vonz... Molnár Ferenc eredetileg a Vígszínház, azaz a Lipótváros közönségére támaszkodott, de sikere mind Budapesten, mind a nagyvilágban ezt jóval meghaladta.
Molnár színdarabjaiban – mutat rá Pelle – az elfojtás, a félreértés, csúsztatás, az Amfitrion-effektusnak is nevezett szerepcsere gyakran érvényesül – amint Freud elméletében, és a zsidóság asszimilációs folyamatában is. Regényeiben nyíltan, szinte brutálisan kimondva, vígjátékaiban könnyen érthető célzás formájában. Sikerét ezek a dramaturgia eszközök biztosítják a megfelelő társadalmi környezetben, Európa minden országában és tengerentúlon is. Nyilván azért, mert a közönség saját kapcsolataiban is ezeket tapasztalja.
A Pirandello egyetlen darabjában megjelenített „színház a színházban” Molnár dramaturgiájában gyakran fellelhető. Brecht, aki marxista alapokról fejlesztette ki az elidegenítés technikáját (a nézőt emlékeztetni kell arra, hogy a színpadon színjáték zajlik, nem a valóság), voltaképpen ugyanezt használja. Már csak ezért is értelmetlen Molnárt puszta szórakoztatással, az „üzenet” hiányával vádolni. Nagy Péter szerint osztálya mozgását jelenítette meg akkor is, amikor már elszakadt tőle. Az üzenet tehát maga a szituáció, amely nem szorul kinyilvánításra.
Pelle János elemzése után bőséges illusztrációkkal mutatja be Molnár Ferenc műveinek forrásvidékét. Elsősorban a budapesti folklórt, amelyet már A Pál utcai fiúk grundjában és a Liliomban is felhasznál, később pedig művészetének egyik jellemzőjévé válik. A kötetben közölt kabaréjelenetek, egyfelvonásosok, novellák keretet adnak ezeknek a gyakran feledésre ítélt, lesajnált morzsáknak. A Molnár művek megértéséhez legalább ennyire szükségesek a kelet-közép-európai zsidó-jiddis nyelvű folklórból származó szövegek. A XXI. század művelt nemzedékeiből kevesen tudják, hogy a tolvajnyelvnek tekintett jiddis irodalom jelentős költészetet, regényeket, többek között két Nobel-díjas életművet produkált. A holokauszt és Sztálin antiszemita vérengzése kellett ahhoz, hogy mára majdnem holt nyelvvé váljon. A XX. századi Budapest közönsége orosz, lengyel, román vándortársulatok jiddis nyelvű előadásait látogatta.
Pelle János könyve illeszkedik a kelet-közép-európai kutatás folyamatába, amely a szatírából, az öngúnyból kiindulva az abszurd nyelvi és etnikai határokat nem ismerő elterjedéséhez jut. Talán vitatható, de régiónkat, kultúránkat mindenképpen determináló tény a Schnitzlertől Kafkáig, Karinthyig, Mrożekig és Ionescoig, és onnan Nyugatra Beckettig és rajta is túl húzódó világszemlélet. Ideje, hogy valaki – lehetne éppen Pelle János – ennek vidékét is körüljárja.
A könyvre Molnár Ferenc unokája, a Londonban élő író, Sárközi Mátyás nyomta a hitelesítés bélyegét.
(Pelle János: Molnár Ferenc és a "konvencionális hazugságok". Joshua Könyvek, 2025)
