A Csányi utcán ballagtam nemrég, a Klauzál tér közelében, amikor a zsidó szociális alapítvány Narancsliget adományközpontjának kirakatában megláttam egy könyvet. Címlapján kandeláberre kapaszkodva áll egy matrózruhás kisfiú, fején darutollas sapka, kezében fehér kendő, azzal integet. Magyar Misi kalandjai a vörös világban – így az ígéretteli cím, írta Blaskó Mária.
Tényleg csak bele akartam nézni, hogy megbizonyosodjak, egy kis ellenforradalmár csimpaszkodik-e azon a lámpaoszlopon. De mit tegyek, ha egyszer nekem ajándékozták a könyvet? Kénytelen voltam hát elolvasni.
Jelentem, jól gondoltam. Magyar Misi – osztálynaplóbeli nevén Nagy Mihály – kalandjai egy külvárosi elemi iskola IV. b-jében játszódnak, mégpedig 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején. A Szegedről Pestre küldött félárva kisfiú mezítláb, rongyos ruhában főszerepli végig a csikorgó tavaszban induló történetet, de „gyűrött, széles karimás kalapján mindég ott vitézkedik vagy egy lengő kakastoll – vagy egy nemzetiszínű pántlika, vagy egy sárgarézcsatt a magyar címerrel”. Osztálytársai között vannak prolik és burzsujok (ők cipőt is viselnek), fehérek és vörösök. Ez utóbbiak erős kisebbségben: odatartozik a hírhedetten komisz Galád Gyurka, az uszályába sodródott Kósza Pista és Léderer Dolfi, aki „mindég krajcárokat számol a pad alatt”, és becstelenséggel kiérdemelt bizalmi tisztét is azonnal gseftre akarja váltani.
Az élet egyébként a IV. b környékén is pontosan olyan, mint a felnőttek világában. A vörösök erőszakosak és aljasok, a fehérek Himnuszt énekelnek, letépik a vörös plakátokat, röplapokat terjesztenek és megóvják a hazafias történelemkönyvet. Kis oltárt rejtegetnek a szalmazsákjukban, de a templomban is minden nap áldoznak, valamint gyakran gyónnak, mert „készen kell lenni a halálra”. Ami egyébként bőszen arat a szereplők között: az egyik fiú édesanyja és Magyar Misi nővére lázas betegségben hal meg, a jóságos tanító urat a vörösök bedobják a Dunába, két fiút lelőnek a ludovikás puccs idején – egyikük, a jelentős jellemfejlődésen keresztülmenő Deőry Tibi integet a kandeláberről a címlapon –, és a Horthyhoz csatlakozó nagyfiúk közül is szed áldozatot a bolsevikiek rémuralma.
S miközben a háttérben fel-felsejlik a valódi világ, ahol a nap jó része sorban állással telik, de még a lómészárszékben sincs hús, tejet pedig legfeljebb kék pénzért lehet kapni, mert a parasztok nem fogadják el a vörösök fehér pénzét,a gyerekek életét lázas ellenforradalmárkodás tölti ki: ennek két vezérlő csillaga a magyarság és Jézuska.
A felnőttek vagy durvák, vagy gyávák, kizárólag a papokban lehet megbízni, és senki sem segít, egyes-egyedül Jézus Szent Szíve.
A könnyekben és ütlegekben bővelkedő, vérben úszó történet semmi kétséget nem hagy afelől, hogy szerzője elragadtatott katolikus meggyőződéssel vetette papírra minden sorát. Legfeljebb azt a kérdést lehetne feltenni a könyv olvastán, hogy ha a hit kegyelmét ilyen bőven mérte Blaskó Máriának a fennebbvaló, vajon miért tagadta meg tőle a humorérzéknek még egy picinyke morzsáját is. Nem a cinizmus, hanem a hajdan A-tól Zs-ig kiolvasott Boráros téri gyermekkönyvtár tapasztalata mondatja velem, hogy cseppnyi életöröm, leheletnyi irónia bizony a legsúlyosabb erkölcsi mondandót is emészthetőbbé teszi.
Blaskó Mária azonban nem így működött. A Jézus Szíve Szövetség heti kiadványa, A Szív szerkesztője, dr. Czapik Gyula emlékezett egy esetre, amely alighanem éppen a Magyar Misi keletkezésének körülményeit idézi fel: „Egyik napon a szokottnál is sápadtabban és összetörtebben jött be Mária A Szív szerkesztőségébe. – Beteg talán? – kérdeztem. – Nem vagyok beteg! – felelte kurtán és észrevehető igyekezettel más, hivatalos dologra terelte a beszédet. Utánaérdeklődtem, hogy mi van vele. Megtudtam, hogy két éjszaka és három nap írt egyfolytában. Egyik nagy sikert aratott könyvét készítette el. Szemrehányást tettem neki, hogy miért erőlteti ennyire a munkát. Egyetlen szóval felelt: – Kellett! – és otthagyott.”
Ez a mély elhivatottságból született munka ráadásul piaci szempontból is a lehető legjobb időpontban jelent meg, hiszen még 1919-ben, a karácsonyi könyvvásárra kihozta a Szent István Társulat.
A kritika is dicsérte, legfeljebb azt hiányolták, hogy a szerző nem gondolt az elkövetkező nemzedékekre, akik okulására szerencsés lett volna utalni „az egész rémuralom összefoglaló történetére” is. Ami nem elhanyagolható szempont, tekintve, hogy Magyar Misi hamarosan a legtöbb iskolai könyvtár polcán is feltűnt.
Huszonnyolc éves volt ekkoriban Blaskó Mária, és bár lassan évtizedes írói múlttal bírt, új volt még a pesti közegben és különösen új volt a szerkesztőségi munkában: 1918-ban hívta belső munkatársnak A Szívhez lelki atyja, a lapot alapító Bíró Ferenc jezsuita szerzetes. Hogy a lugosi születésű – bankigazgató nagyapával és ügyvéd apával bíró, de özvegy édesanyjával már elszegényedett – tanítónő miért hagyta el Temesvárt, annak története több változatban is fennmaradt. A legregényesebb olvasat szerint egy „aposztata, szabadkőműves vezető” lánya nyerte el a tanári állást, amelyre ő is pályázott; mások úgy tudják, az írás szenvedélye szólította a fővárosba. Ami biztos, nem pusztán a temesvári zárda ünnepségein előadott versei és színdarabjai, hanem a Keresztény Tanító című lapnak küldött és rendszeresen közölt cikkei is bizonyították addigra a lelkesedését és fáradhatatlan munkabírását.
A proletárdiktatúra a jezsuiták Horánszky utcai Kongregációs Otthonában érte Blaskó Máriát, aki – mivel az atyák egy részét lefogták, a többiek pedig elmenekültek – saját kezébe vette az irányítást. Hogy legyen valami hivatalos papírjuk, magának és szerkesztőségi társainak cselédkönyvet váltott ki, az otthonban pedig népkonyhát nyitott. Úgy tudni, amikor egy ízben bevitték a kerületi népbiztosságra, a szervezett, ám éhen maradt szabók szabadították ki. Őt pedig ez az atrocitás sem tartotta vissza attól, hogy egy misebortól hullarészeg elvtárshoz orvost hívjon, nehogy még a végén valami baja essék.
Magyar Misinek és barátainak a Jézus Szíve templom megvédésére irányuló buzgalmában lehetetlen nem felfedezni Blaskó Mária saját megpróbáltatásait, amelyeket a józsefvárosi jezsuita fertályban élt át a kommün 133 napja alatt. De az írónő hamarosan már nem érte be a tanulságos történetek megfogalmazásával: 1920 elején ő maga kezdte el megszervezni az 1865 óta létező Jézus Szíve Szövetség gyermektagozatát, a Szívgárdát. Miközben szerkesztette A Szív gyermekrovatát és a Gárdavezető című lapot, keresztül-kasul beutazta az országot, gárdacsapatokat toborzott és lelkigyakorlatokat tartott.
„Mária néni”, ahogy a Jézus Szíve templom mellett álló Mária utcai házba kézbesített levelek ezreit a gyerekek neki címezték, egész népmozgalmat indított el. 1930-ban 654 településen 800 gárdacsapat működött 100 ezer taggal, 1943-ban pedig már 300 ezer szívgárdista volt az országban.
A Szív ekkoriban 200 ezer példányban kelt el – igazságtalan ugyan, de sokatmondó, ha a Nyugat folyóirat kétezres példányszámához mérjük. Az egyetlen dolog, amit Blaskó Mária nem tudott végigvinni, az a Gárdaház felépítése volt: bár a gyűjtés megindult, az elképzelést legyűrte egy másik lelkigyakorlatos ház, a budai Manréza terve.
Mindenesetre innen nézve nem meglepő, hogy 1935-ben, amikor Blaskó Mária a 25 éves írói jubileumát ünnepelte, a katolikus sajtó hosszú cikkekben méltatta 56 addig megjelent könyvét, 26 színdarabját és 400 versét. A Szív nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „bámulatos munkabírása, sokoldalú tudása mellett vagyonokat kereshetett volna össze, ha a liberális vagy az erkölcsi tisztaságot könnyen vevő írók táborához csatlakozik”. Így viszont be kellett érnie azzal a díszünnepséggel, ahol a Városi Színházban (a mai Erkelben) 2500 gyermek és ezer szülő köszöntötte őt az évforduló alkalmából, Glattfelder Gyula csanádi püspök pedig teljes ornátusban mondott beszédet a tiszteletére.
1943-ban A Szív még megünnepelte „a láthatatlan írónő” belső munkatársi alkalmazásának negyedszázados jubileumát, majd 1948-ban a harmincadik évfordulót is.
Aztán a lap hamarosan Kanadába, „Mária néni” pedig Németország nyugati részére költözött. 1956 májusában ott hunyt el. A Szív szeptemberben, egy háromsoros hírben búcsúzott tőle.
A Magyar Misi példányai eközben viharos gyorsasággal koptak ki a gyermekkönyvtárakból, de lám, nem mindegyik lett az enyészeté. Az adományboltba keveredett darab a beleragasztott ex libris tanúsága szerint először dr. Galambos Ferenc tulajdona volt: az Andrássy úti ügyvéd hivatására nézve csődügyleteket bonyolított le vagyonfelügyelőként, de aktív volt a katolikus közéletben is – a Gárdaházra például 200 koronát adományozott 1925-ben. Hogy az ő polcáról miként kelt útra a könyv, azt persze nem tudom; de az biztos, hogy 1946. szeptember 2-án már Rákospalotán volt.
Ifjabb Remete István a címlap belső oldalára, a 42., 78. és 114. oldalra, valamint a tartalomjegyzék hátoldalára is felírta a nevét, az utolsó helyre a dátummal egyetemben. Hétfő volt aznap. A párizsi béketárgyaláson a magyar delegáció még remélte Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti visszacsatolását; Hajdúszoboszlón antiszemita zavargás tört ki, a Corvin közben vetkőztető bandát füleltek le. Újraindult a svábok kitelepítése, Debrecenbe 1500 volt hadifogoly érkezett. Bor helyett musttal is teljesíthető lett a beszolgáltatás.
Ám ifjabb Remete szempontjából biztosan fontosabbnak tűnt az épp induló új tanév: a negyedik gimnáziumot kezdte ekkor a tizenhárom éves fiatalember. Zord idők jártak amúgy – még a nyáron bebörtönözték detektívfelügyelő nagyapját, aki a nyilas időkben a főkapitány-helyettes titkára volt. Az idősebb István utolsó címeként pedig csak a Minszk körzetében lévő bobrujszki hadifogolytábort ismerték. De majd csak egy év múlva derül ki, hogy mint a regénybeli Magyar Misiét, az ő édesapját is elemésztette az új világháború.
