Ha azon a szombaton nem kerékpárral megyek a piacra, akkor nem lyukad ki a bringa kereke egy kis királydinnye tüskéjétől, és nem kell hazáig tolnom a biciklit a patak mellett. A patak partján, a hídnál szaladt felém egy fehér, göndör szőrű kiskutya, miközben a piaci szerzeményekkel megrakott, kerékpározásra alkalmatlan szerkezetet toltam hazafelé.
A kutyát egy jól öltözött, nagyon fehér hajú, elegáns férfi követte. Azonnal elnézést kért a kutyája közvetlen közeledéséért, és szabadkozott a neveletlen viselkedése miatt. Tudja, hogy nem szabad póráz nélkül kutyát vinni, de a Csipke kutya a légynek sem tudna ártani, annyira szabad lélek. Szinte terápiás, mert mindenkihez boldogan szalad, nincs benne semmilyen rossz érzés.
Aztán elkezdtünk beszélgetni ott a patakparton, és csöppet sem zavart, hogy egy kicsit fecsegünk, mint ahogy régen beszélgettek egymással az emberek, olykor csak úgy, jártukban-keltükben. Megállt mellettem a kutya és a gazdája és ez jól esett. Olyan emberi volt.
Az új ismerősöm mesélt egy kicsit a régi, pátyi házáról, a két feleségéről, a gyerekeiről. A történetek hallatán szinte tudtam, hogy az Idősek Otthonában lakik, ami a patak partján található. Azt mondta, színész. Azt is mondta, hogy néha még felhívja a Cserhalmi Gyurit, érdeklődik hogyléte felől, de kicsit úgy érzi, egyre kevesebben vannak és mindenki szépen, csendben elmegy lassan. Tudjuk, ez az élet rendje, de attól még olykor nyomasztó a tudat, hogy a létezés véges.
