Korán kelt, hogy még pirkadat előtt elfoglalhassa rögtönzött fedezékét valahol a megerősített védelmi vonal mentén. Észrevétlennek kellett maradnia. Melegen öltözött; tudta, alkonyatig mozdulatlanul fog hasalni a hóban, mínusz 20 fokban. Csupán néhány szelet kenyeret tett a kabátzsebébe, kockacukrot, egy kis palack vizet. Magához vette öreg fegyverét, a töltényeket, felcsatolta a sílécét. Így indult bevetésre a téli háború legendás finn mesterlövésze, Simo Häyhä (1905–2002).
Az oroszok 1939 novemberének utolsó napján rohanták le Finnországot, amely az összeomló cári birodalomtól szakadt el 22 évvel azelőtt. A volt nagyhercegségre Sztálin vetett szemet, miután Lengyelországon már megosztozott Hitlerrel. Teljesíthetetlen követelésekkel zsarolta szomszédját, majd „az elnyomott finn dolgozók felszabadítása” ürügyén támadott. Moszkvában könnyű győzelemre számítottak, arra, hogy egy héten belül megszállják a Leningráddal határos Karéliai-földszorost, és Helsinkiben bábkormányt alakítanak kollaboráns kommunistákból.
Ám a finnek bátran szembeszálltak a sokszoros túlerővel a hadvezérükről, Mannerheim tábornagyról elnevezett védvonalon. Az ellenség demoralizálásában kulcsszerep jutott a mesterlövészeknek, akik a legváratlanabb pontokról nyitottak tüzet. Häyhä tizedes civilben vadász volt, átkozottul jól célzott. Átalakított Moszin-puskájával alig száz nap alatt legalább 505-ször talált. Géppisztolyt is használt, összesen hétszáznál több betolakodót tett ártalmatlanná egymaga. Az oroszok úgy emlegették: belaja szmerty, a fehér halál.
Hóbuckák mögül lőtt, távcső nélkül, úgy kevésbé kellett felemelnie a fejét, és a lencse sem csillant meg.
Vizet loccsantott maga elé, nehogy a szétfröccsenő hó árulja el a rejtekét, és hogy a lehelete se gőzölögjön, havat vett a szájába.
De már vadásztak rá. Meglátták, meglőtték. Egy hét múlva tért magához a kómából, 1940. március 13-án – a békeszerződés napján. A Finn Köztársaság kénytelen volt lemondani Dél-Karéliáról, területének tizedrészéről. Egy orosz tábornok megjegyezte: éppen csak annyi földet foglaltak el, hogy elférnek benne a halottaik.
Mert a kudarcba fulladt villámháborús terv iszonyatos károkat okozott nemcsak az áldozat Finnországnak, hanem az agresszornak is. A Vörös Hadsereg, amelynek vezérkarát meggyengítették a régóta tartó politikai tisztogatások, koholt perek, a téli háborúban – a sebesülteket is beleszámítva – 400 ezer katonáját veszítette el. Sztálin utódja, Nyikita Hruscsov beismerte: „Ez a győzelem valójában erkölcsi vereség volt. Persze népünk erről sohasem szerzett tudomást, mert sosem mondtuk meg neki az igazat.”
Simo Häyhät hadnaggyá léptették elő, ám amint felépült súlyos sérüléséből, ellőtt állkapcsával inkább visszatért régi életéhez, a vadászathoz, földműveléshez. Bibliai kort ért meg, túlélte a huszadik századot. Nemzeti hősként tisztelték, ő pedig haláláig büszke volt honfitársainak helytállására. Azt mondta, tették, amit tehettek, amit tenniük kellett – mert máskülönben már nem létezne Finnország.