Kapaszkodok fel a vonat lépcsőjén, nincs sok ember, hétköznap dél van, aki munkába indult, már rég elment, az iskolából pedig még nem jöttek ki a diákok.
Fordulok jobbra, egy csokoládébarna tacskó néz vissza rám. A farka egy picit behúzva, mintha szorongana. Mellette egy fiatal lány, göndör hajú, vékony, a csomagja még félig a kezében, félig az ülésen.
Gügyögök valamit a kutyának, dicsérem közben a lánynak, milyen szép is az eb. Nem vagyok kicsi kutyákhoz szokva, az enyémekbe tízszer is beleférne egy ilyen, de aki kutyás, annak minden négylábú jószág kedves, legyen bár aprócska, vagy épp akkora, mint egy dán dog.
– Nem az enyém, arra vigyázok, nehogy leszálljon itt a vasútállomáson, mert akkor végképp elveszne szegény… – mondja a lány. Majd elkezdi mesélni, hogy mikor felszállt, a kutya már ott volt a fülkében, kereste a helyét, hogy hova tudna egy kicsit leheveredni. A kalauztól tudta meg, hogy pár faluval odébb ugrott fel a megyeszékhely felé tartó vonatra: egy fiatal csapatot követett, vagy a gazdája volt köztük, vagy csak sejteni vélte őt a hasonszőrűek között. Az ajtók gyorsan becsukódtak, a kutya pedig a vonaton maradt, s több mint fél órát utazott egyedül, egy távoli, ismeretlen világba. Most az lenne a cél, hogy a hamarosan visszafelé induló járat odáig elvigye, ahol csatlakozott az utazóközönséghez, hátha az ismerős vasútállomásról már könnyedén hazatalál.
Az eb az előttem lévő ülés alá kuporodik, néz nagy gombszemekkel, mint aki tisztában van vele, elveszett, és fogalma sincs, hogy fog majd hazakerülni. Sonkás szendvics van nálam – hosszabb útra készültem – abból adok neki egy falatot. Nem éhes, csak a húst szedik ki belőle, a kenyeret otthagyja.
Elindulunk, a lány kicsit közelebb jön hozzánk, leül a mellettünk lévő üléspárra, onnan fixírozza a kutyát. Látszik, hogy aggódik érte, nem is tud egyébbel foglalkozni, azon töri a fejét, hogy segíthetne. Más ez a korosztály: míg én bízom abban, hogy a kalauz majd lesegíti a kutyát, és onnantól megoldódik a sorsa, ő „proaktívvá válik” és cselekszik. Hallom, hogy előbb egy térségbeli állatvédő egyesületet hív, de a szám téves, vagy maga a csapat szűnt meg, így nem jár sikerrel. Aztán valamit pötyög a telefonján, majd kis idő elteltével odaszól: feltette a kutya fotóját egy helyi csoportba, talán ráismer valaki a Heves megyei faluban, sőt az lenne a legjobb, az igazi hepiend, ha mire elérnénk az állomásig, érte is jönnének.
Érkezik a kalauz, mindjárt az úti célhoz érünk. Gyengéden kihúzza a kutyát az ülés alól, ölébe veszi, simogatja, nyugtatgatja, és viszi az ajtóhoz, várva, hogy megálljon a vonat. Mind a ketten az ablakhoz megyünk, nézzük, ahogy leszállnak, és szemünkkel végig kísérjük a kutyát, amíg zakatoló vonatunk el nem tűnik a falu szélén. Ismeretlenekből így lettünk a lánnyal ismerősek: összekötött bennünket láthatatlanul is egy csokoládészínű, elveszett kis tacskó.