Galambősz hajú, hajlott hátú öregember nyitott ajtót, amikor 1952 elején szerény belgrádi lakásába becsöngetett a Magyar Szó riportere. Az egykori délceg tüzér ezredes nagy idők kis tanúja volt, epizódszereplő az első világháború utáni évek nemzeti tragédiáiban. Rövid politikusi pályáján megbukott, majd a hazája ellen fordult. Életében bűnbaknak tették meg, az utókor pedig lassanként elfelejtette az egykor elátkozott és megvetett nevet: Linder Béla (1876–1962).
Hivatásos katonatiszt volt, az olasz hadszíntér sebesült veteránja. Az őszirózsás forradalom hulláma emelte ismeretlenül Károlyi Mihály hadügyminiszterévé 1918. október 31-én. Arról híresült el, amit az Országház előtti beszédében mondott: „Soha többé katonát nem akarok látni!” A frontról hazatérők szívéből szólt, de ilyet akkor sem mondhat az, aki egy mindenfelől fenyegetett ország védelmére esküdött fel. Nem mentség, ám említendő körülmény: szemtanúk szerint a szónok, akárcsak a hallgatóság zöme, részeg volt.
Elrendelte a leszerelést, új haderőt nem tudott teremteni, miközben éhes katonák fosztogattak, raboltak. Sodródott a válságban kilenc napig, azután belátta tehetetlenségét, és lemondott. November közepén tárca nélküli miniszterként ő írta alá a fegyverszüneti egyezményt Belgrádban az antanttal és a szerbekkel, amit a győztesek megszegtek, és már a békeszerződés előtt újabb területekre vonultak be szerb és román erők. 1919 nyarán Bécsben képviselte a Tanácsköztársaságot annak bukásáig. Ezeket sem mosta le magáról.
Váratlanul felbukkant a szerbek által megszállt szülőföldjén, Baranyában. Pécs polgármestereként részt vett a rövid életű bábállam, a „Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság” megalakításában 1921 nyarán. Akkortájt nősült, híres szépséget vett el, Predragovics Romanát. „Az idősödő férfi leginkább szerb érzelmű, szenvedélyes és akaratos felesége hatása alatt állt” – állítja a korszak kiváló kutatója, Hajdu Tibor. Belgrádban kilincselt támogatásért, de ott is kudarcot vallott: a délszláv királyi haderő feladta a Magyarországnak ítélt dél-dunántúli területeket.
A kalandor akcióval Linder neve a hazaárulás szinonimája lett. Tényleges szerepét mértéktelenül eltúlozták a Horthy-korszakban, az ő nyakába varrták a háborús vereséget, a proletárdiktatúrát, Trianont.
Sváb katolikus származását elhallgatták, hadd higgyék zsidónak. Közben az ezredes az emigrációban összeveszett mindenkivel, elszigetelődött, súlytalanná vált. Gyakran költözött, bujkált a Balkánon, többfelé letartóztatták. A második világháború után, hetvenévesen megint szerencsét próbált Pesten. Kijárta magának a tábornoki előléptetést, ám a politikusok messzire kerülték.
Rákosi növekvő hatalma elől ki akart vándorolni az Egyesült Államokba, nem kapott beutazóvízumot. Szerencsés volt, sikerült még éppen időben eltűnnie Magyarországról, a szocialista Jugoszlávia fogadta be. Már ’56 híre sem rázta fel. A galambősz, hajlott hátú öreg még évekig ette Tito kegyelemkenyerét, de beletörődött: a világnak már elevenen is halott ember.