A magyar választás közeledtével Orbán Viktor ráfordult arra a jól ismert pályára, amelyen minden politikai nehézséget egy újabb ellenségképpel próbál kezelni. Most Németország került célkeresztbe. Ennek kapcsán óhatatlanul Karol Nawrocki lengyel államfő elnökválasztási kampányára gondolhatunk, aki hónapokon át Berlin ostorozásával próbálta mozgósítani táborát.
Varsóban részben működik is ez a stratégia a lengyel-német viszony gyászos történelmi távlatai miatt. Ám itthon a magyar társadalom történelmi tapasztalatainak, gazdasági függőségének és kulturális kapcsolatrendszerének köszönhetően a németellenes retorika aligha válik széles tömegeket megmozgató kampányüzenetté. Ráadásul Németország Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere. Innen nézve Orbán legutóbbi megszólalásai inkább tűnnek újabb pánikreakciónak, mintsem tudatos stratégiai irányváltásnak.
A miniszterelnök már a májusi német kormányváltás előtt is provokálta Berlint. Budapesten fogadta Alice Weidelt, a szélsőjobboldali AfD társelnökét, közvetlenül a februári Bundestag-választást megelőzően, majd utána „elfelejtett” gratulálni Friedrich Merznek a CDU győzelméhez. Merz kancellárként eddig nem kommentálta Orbán lépéseit – ám a hallgatás most valóban beszédesebb bármilyen nyilatkozatnál. A német kancellár világossá tette, fenntartja a tűzfalat az AfD-vel szemben, és semmilyen együttműködést nem tart elképzelhetőnek a szélsőjobbal. Ezzel a magyar kormányfő Németországgal kapcsolatos politikáját is minősítette.
Orbán legutóbbi kijelentései ráadásul szándékosan sértőek voltak. Arról beszélt, „megdöbbentő a háborús retorika normalizálódása Németországban”. Nyilván nem várható el a kormányfőtől, hogy rendszeresen böngéssze a német sajtót, de háborús retorikáról beszélni csak azért, mert meg akarják erősíteni a német hadsereget az orosz fenyegetés árnyékában, a legfinomabban fogalmazva is udvariatlanság a németekkel szemben.
Abszurd, ha itthon erkölcsi magasságokból beszélnek lekezelően Németországról, illetve a német gazdaság strukturális gondjairól. Még az „elmaradottabb” Kelet-Németország területén is úgy 3300 euró a mediánbér, itthon ennek a harmadát sem éri el. A németeké még mindig az EU legnagyobb és egyik legversenyképesebb gazdasága, ami a magyarról a legnagyobb jóindulattal sem mondható el.
A magyar külpolitikát az elmúlt években a folyamatos szövetségrombolás jellemezte: konfliktus Brüsszellel, Stockholmmal, most a német kormánnyal. Pedig egy olyan ország, amely gazdaságilag ennyire függ a német beruházásoktól és exportpiacoktól, nem engedhetné meg magának a tartós diplomáciai konfrontációt. Legalábbis normális körülmények között nem.
De itthon normális viszonyokról régóta nem beszélhetünk. Orbán Viktor más logika szerint játszik. Nem a külpolitikai racionalitás, hanem a belpolitikai túlélés mozgatja. A németellenes retorika nem Európa jövőjéről szól, hanem arról, hogyan lehet fenntartani a „mi és ők” világát – még akkor is, ha ez a „mi” egyre magányosabb Európában, az „ők” pedig épp azok a szövetségesek, akiktől Magyarország stabilitása függ.