Mottó
„Négy láb jó, két láb rossz”
(George Orwell: Állatfarm)
Az Orbán-rezsim megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásainak egyike, hogy az adó alacsony és főleg egykulcsos. Ez az írás arról szól, hogy miért álságos ez az állítás.
Mondanivalómnak négy fő eleme van: 1) Magyarországon az adóelvonás nem alacsony, inkább közepes, 2) ennél lényegesebb, hogy az adóelvonás mértéke vagy valamely adónem alacsony volta önmagában nem mond sokat és nem is érték, mert ingyen ebéd nincs, amit az állam közvetlenül nem szed be, azt beszedi közvetve, 3) a kormány által anatémaként kezelt adóprogresszivitás hiánya komoly méltányossági problémákat vet fel; és végül a legfontosabb: 4) az Orbán-rezsim által kialakított adórendszer együttes hatása, hogy perverz módon, az általánosan elfogadotthoz képest ellenkező irányba – a szegények felől a gazdagok javára - csoportosítja át a jövedelmeket, annak összes társadalmi következményével együtt.
Először is tehát a teljes adóelvonás Magyarországon 33 százalék körüli (az EU átlag 40 százalék körül van), amivel Csehország és két balti ország társaságában az EU utolsó harmadában vagyunk. Mögöttünk jóval hátrébb Íroroszág, Románia, Bulgária és Málta, ahol az elvonás 30 százalék alatti (az OECD átlag pontosan 33 százalék).
Ez azonban önmagában érdektelen mutató; sokkal érdekesebb, hogy az állam mit kezd ezzel a pénzzel.
És akkor máris ott vagyunk a magyar gazdaság lehangoló állapotánál, a nagy ellátórendszerek kudarcánál, az államapparátusi vízfejeknél és a többi, ezerszer lerágott csontnál. Ezekkel nem foglalkozom, de annyit azért érdemes rögzíteni, hogy például a dán állam a maga 46 százalékát minden bizonnyal jobban hasznosítja a lakossága érdekében, mint a magyar állam a maga 33 százalékát, és a hírek szerint a lakosság is sokkal elégedettebb, mint mi itthon. Másképpen szólva a magyar lakosság nagy része vélhetően nem tiltakozna a magasabb adók és elvonások ellen, ha a cserébe kapott szolgáltatások kielégítenék a jogos igényeit.
Azt is állítom, hogy ahol a közvetlen adók valóban alacsonyak, sőt, az állam akár el is engedi az adót vagy ki sem veti – lásd tartós megtakarítási számla, egyenes ági örökösödés –, az összhatás nagyon más a különböző jövedelmi helyzetben lévő társadalmi csoportok esetében. Nem lesz nehéz bizonyítani, hogy minél tehetősebb az adófizető, annál többet juttat számára az állam adómegtakarítás, adóelengedés vagy közvetlen juttatás (magasabb nyugdíj) formájában, és minél szegényebb az illető, a fajlagos adóterhelése annál magasabb.
Ahogy azt bármely alapfokú közgazdasági tanfolyamon megtanulhatjuk, az adórendszer célja kettős: a kollektív költségek fedezése (államigazgatás, rendvédelem, honvédelem, igazságszolgáltatás, nagy ellátó rendszerek) és a társadalmi igazságosság és mobilitás előmozdítása.
Az alacsony adókulcs vagy elvonás nem érték, ha relatív vagy abszolút mértékben romlanak a jövedelmi létra alacsonyabb szintjén állók és gyermekeik jelenlegi és jövőbeni életesélyei.
Másrészt az Orbán-rezsim axiomatikus kinyilatkoztatása, hogy az egykulcsos adó jó, a többkulcsos rossz. Mielőtt ezt elfogadnánk, legalábbis érdemes tisztázni, mit értünk jó és rossz alatt. A „jó” alatt érthetjük ugyanis azt a fajta igazságosságot, hogy az egyén (vagy a vállalat) a tisztességes erőfeszítéssel megszerzett jövedelmének minél nagyobb részét megtarthassa magának. Ez az igazságosságfelfogás az egyén szabadságát hangsúlyozza, és nagyjából-egészében érdektelen számára a társadalmi kohézió és a szolidaritás kérdése. A koncepció hívei mindenesetre feltételezik, bár bizonyítani nem tudják, hogy a nagyobb ösztönzésnek köszönhetően a kedvezményezettek gazdasági aktivitása nő, és ez a társadalom többi tagjára is kedvező hatással lesz (lásd „lecsöpögés” elmélet, tudniillik a fent keletkező gazdagság lecsöpög a lent lévőkhöz).
Ennek a libertariánusként aposztrofált álláspontnak az alternatívája egy másik, a méltányosságként felfogott igazságosság, amely azt vizsgálja, hogyan érinti az elvonás egymáshoz képest a jövedelemeloszlás különböző pontjain található csoportok lehetőségeit. Például miként érinti a 15 százalékos levonás mondjuk egy 500 ezer forintos és egy 5 millió forintos havi jövedelemmel rendelkező egyén helyzetét. Nem nehéz belátni, hogy az előbbi számára a 15 százalékos levonás sokkal nagyobb korlátokat jelent az életcéljai megvalósítása terén, mint az utóbbi esetében.
Ez az adóprogresszivitás morális-filozófiai értelemben vett indoklása, amelyet a fejlett világ minden országa - kezdve az Egyesült Államokkal - lassan száz éve működtet, az Európai Unióban pedig rajtunk kívül csak Románia és Bulgária nem. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy az egykulcsos adó az 1980-2000-es évek neoliberális közgazdaságtanának kitüntetett terméke, amelyet a rendszerváltás után gyakorlatilag a teljes magyar politikai és gazdasági elit magáévá tett. Hogy messzebb ne menjek, szerepelt az egykor volt SZDSZ kormányprogramjában, de támogatta az MSZP körüli gazdaságpolitikai agytröszt és sok jónevű közgazdász is.
Nota bene: a jelenlegi kormányt és gazdaságpolitikáját e közgazdászok részéről azóta is sok, egyébként indokolt bírálat éri, de az adórendszer alant felsorolandó anomáliáiról szinte soha nem hallani. Pedig semmilyen tapasztalati tény nem bizonyítja, hogy másutt vagy nálunk az elmúlt másfél évtizedben az egykulcsos személyi jövedelemadó meggyorsította volna az ország gazdasági fejlődését vagy felzárkózását. Sőt, a kezdeti úttörők – Csehország és Szlovákia – feladták ezt a rendszert.
Végül érdemes idézni a klasszikus közgazdaságtan atyjának, Adam Smithnek az idevonatkozó álláspontját: „Nem éppen méltánytalan, hogy a gazdag ember a közület kiadásaihoz ne csak a jövedelmének arányában, hanem ennél némileg többel járuljon hozzá.” (Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól I. - II., Napvilág kiadó, 2011).
Lássuk akkor a konkrét példákat.
1. A személyi jövedelemadó és az áfa együttes hatása
A Polgár Alapítvány megbízásából a Budapest Intézet 2021-ben vizsgálta a személyi jövedelemadó és az áfa együttes újraelosztási hatásait. A kutatás legfontosabb megállapítása, hogy
az adózók legalsó jövedelmi tizedébe tartozók összességében nagyjából 6-8 százalékponttal több adót fizetnek jövedelmeik után, mint a leggazdagabb jövedelmi tizedbe tartozók. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szegények ennyivel többel járulnak hozzá a közteherviseléshez, mint a gazdagok,
és a különbség ennél természetesen sokkal nagyobb, ha a legszegényebbeket a leggazdagabbakkal vetjük egybe. Az ok hármas: a gazdagabbak nagyobb megtakarítási képessége, a magas áfakulcs és a lényegében egykulcsos szja.
Laikusként sem nehéz belátni: minél kevesebbet költ valaki fogyasztásra a jövedelméből – mert gazdag és megtakarít –, relatíve annál kisebb mértékben terheli őt a 27 százalékos áfa, sőt – ahogy látni fogjuk - a megtakarításai után adott esetben még a 15 százalékos adót sem kell megfizetnie. A szegényt viszont, aki az összes jövedelmét elfogyasztja, a 15 százalékos jövedelemadó mellett a 27 százalékos áfa is teljes súllyal terheli.
Érdemes még hozzátenni, hogy az adójóváírás mértéke – gyermekek után és más jogcímen – szintén a fizetéssel párhuzamosan növekszik.
2. Tartós befektetési számla
Ritkán vagy talán egyáltalán nem esik szó a tartós befektetési számláról, amelynek segítségével a kellő nagyságú megtakarítások bizonyos idő elteltével teljes adómentességét élveznek. Nagyjából 10 ezer milliárd forintnyi megtakarításról beszélünk (2024-es adat), aminek az elengedett 15 százalékos adója 7-8 százalékos hozamot feltételezve meghaladja az évi 100 milliárd forintot.
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a konstrukció az egyébként progresszív Bajnai-kormány kis számú rossz ötlete közé tartozik, az Orbán-rezsim pedig boldogan megörökölte. A deklarált cél – a tartós megtakarítások ösztönzése, ami hasznos lehet a gazdaság növekedése számára – papíron jónak tűnik. Két kérdésre azonban nem kapunk választ: 1. miért kellene ösztönözni azokat, akik amúgy is természetes megtakarítói pozícióban vannak; 2. miért jó a magyar gazdaság fejlődése szempontjából, ha a hazai megtakarítók a New York-i vagy a londoni tőzsdén nemzetközi külföldi részvényekbe és más értékpapírokba fektetnek be.
Természetesen adott esetben lehet és van is értelme a tartós megtakarítások ösztönzésének, de erre a legalkalmasabb mód az lenne, amit az Orbán-rezsim első intézkedései egyikével megszüntetett: a magánnyugdíj-pénztárak.
3. Vagyonadó
Magyarországon nincs vagyonadó sem a közepes, sem az igazán nagy vagyonokra. Az ellenzék is csak a kiugróan nagy vagyonok megadóztatásáról beszél, inkább csak büntetőjelleggel. Ez nyilván figyelmen kívül hagyja a lényeget, azaz a méltányosság és az esélyegyenlőség normatív szempontját. Nem kell bizonyítani, hogy a vagyon méretével együtt nő az elengedett adó nagysága. A progresszivitás itt is lényeges: senki nem gondolja, hogy a kis vagyonokat meg kellene adóztatni, de egy jól kalibrált vagyonadónak nagyon is helye lenne.
4. Örökösödési adó
Idehaza az egyeneságú örökösök nem fizetnek az örökölt vagyon után adót. Az ötlet annak idején a boldog emlékű MDF-től származott – „szüntessük meg a haláladót!” –, amit aztán mind az MSZP-SZDSZ, mind pedig a Fidesz-kormány tovább vitt. Megint csak lényeges, hogy a nyugati világban mindenütt van progresszív örökösödési adó, és a megfontolás ugyanaz, mint az jövedelem- vagy a vagyonadó esetében. Az adóelengedés mértéke az örökölt vagyon nagyságával itt is exponenciálisan nő (progresszív adókulcsokat feltételezve).
5. A nyugdíjplafon megszüntetése
További példa a perverz újraelosztásra a nyugdíjplafon megszüntetése. A Fidesz-kormány 2013. január 1-jével szüntette meg az egyéni nyugdíjjárulék plafonját, ami a becslések szerint akkor a munkavállalók 3 százalékát érintette. Az intézkedés megnyitotta az utat a kirívóan magas – akár többmilliós - állami nyugdíjak felé. Az alacsony és a magas nyugdíjak közötti szakadék szélesedését két további tényező is erősíti: a magasabb nettó keresetek évről évre nagyobb súllyal esnek latba a nyugdíj kiszámításakor, a reálbérek növekedése folytán pedig nő az induló nyugdíjak reálértéke.
A fentiek számomra azt bizonyítják, hogy rezsim az adórendszert is tudatosan és konzisztensen használja a maga hatalmi céljaira, és eközben politikai oldaltól függetlenül sikeresen „előhangolja” a kedvezményezetteket a mögöttes torz értékrend elfogadására. Az önzés és az „annyit érsz, amennyid van” mentalitás teljes legitimitást kapott, másfelől a kormánypropaganda tökéletes sötétségben tartja és félrevezeti a rendszer kárvallottjait.
Ilyen körülmények között nem lehet illúziókat táplálni, hogy egyhamar változások indulnának el. A Tisza Párt igencsak szerény adóprogramja körül kialakult mizéria és a párt gyors visszavonulása azt mutatja, hogy a politikai pártoktól nincs mit várni. Talán a közvélemény valóban demokratikus érzelmű részétől remélhető, hogy előbb-utóbb felismeri a méltányosság és a szolidaritás mint társadalomszervező érték fontosságát, és akkor talán elkezdődhet egy értelmes párbeszéd.
A szerző közgazdász, bankár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.