A művet a kiállítás váratlan rövidsége miatt nem volt alkalmam személyesen megnézni. Néhány nappal ezelőtt azonban egy olyan helyen kirándultam, ahol úgy éreztem, ilyen lenne Manófalva, ha nemcsak egy művészeti installáció lenne, hanem egy létező hely, amire az ember – egyelőre – kevésbé tette rá a kezét.
Nincs autóm, se jogosítványom, tehát autós kirándulások során nem vagyok túl nagy segítség, hiszen nem tudom átvenni a kormányt, másrészt egy idő után csak unottan bámészkodok, arra várva, hogy odaérjünk, ahová tartunk. Egy autóból kifelé bámészkodni ugyanakkor a világ egyes helyein minden, csak nem unalmas. Ilyen a fokvárosi Chapman’s Peak Drive, amin júliusban autóztunk végig, Európában pedig Svájc, ahol az ember lépten-nyomon csillogó vizű tavakba botlik, zöld dombokon és hegyeken hajt keresztül, melyeken elszórtan marhák és bárányok legelésznek.
Ezeken a vidékeken úgy tapadok az autó ablakára, mint egy izgatott gyerek.
Gyakran még ugrok is egyet-egyet az ülésen, miközben rámutatok valamire, ami nekem újdonság vagy amit rendkívül szépnek találok. A táj ráadásul – szerintem legalábbis – annál szebb lesz, minél délebbre megyünk az országban.
Egyszerre olasz és svájci
Míg a németül beszélő St. Gallen és Thurgau kantonokat inkább a tavak és zöld legelők jellemzik, az olaszul beszélő Ticinóba tartva már havas hegycsúcsok cakkozzák az autópályák melletti tájakat. Annak ellenére, hogy nagyjából feleakkora, mint Magyarország, Svájcban négy hivatalos nyelv van. A Németországhoz közeli és középső vidékeken (svájci) németül, a Franciaországhoz közeli kantonokban franciául, az Olaszországgal szomszédos Ticinóban olaszul beszélnek, a lakosság alig egy-két százalékának pedig a rétoromán az anyanyelve. Hogy mindez pontosan hogyan alakult ki, és hogyan lett egy ország ennyi különféle nyelvterületből, az évszázadok történelme, amit nekem még maguk a svájciak sem tudtak az elejétől a végéig elregélni.
A nyelvek mellé ugyanakkor egy kis kultúra is jár. A francia nyelvű részeken például a konyha, a divat, az irodalom és a művészet is hasonló Franciaországhoz, a németül beszélő kantonok lakói között kedvelt étel a német fehér kolbász, vagyis a Bavarian Weißwurst. Ticino pedig Svájc saját, pici Olaszországa jó borokkal, sajtokkal, tésztákkal, kellemes időjárással, pálmafákkal és némi olaszos temperamentummal, de svájci precizitással. Azok, akik itt élnek, a svájci-olasz ötvözet miatt csak „ticinesi”-nek nevezik magukat, ami nagyjából egyet jelent azzal, hogy ticinói. Se nem tisztán olasz, se nem svájci, hanem annak egyedi keveréke, ami a vidék minden pontjában megmutatkozik, kiváltképp a lakóépületekben.
A „rustici”-nak nevezett pala- vagy kőlaptetejű, helyben bányászott gránitból épült több száz éves házak egyszerre illenek egy mediterrán településre pálmafák, leanderek és egyéb színes növények közé, de nem lógnak ki abból az alpesi közegből sem, amiben Ticino magas fekvésű területein vannak. Többségük a helyi folyóiratok, múzeumok és turisztikai oldalak szerint a 17-19. század között épült, de Gerra Verzasca falujában áll olyan is, aminek az építési évszáma 1470. Ezek kezdetben a hegyeken legeltető pásztorok szállásaiként és magtárakként funkcionáltak, majd a gazdaságok növekedésével és a gazdálkodás bővülésével tartós lakhatásra is alkalmas, vastag falú házakat húztak fel, amelyek télen bent, nyáron pedig kint tartották a meleget. Apró falvak létesültek ilyenekből olaszos, szűk utcákkal, az épületeken freskókkal, templomokkal és piacokkal, mögöttük bámulatos tájakkal és vízesésekkel, távol a városok zajától.
Nagyjából a 20. század közepére mégis szinte elnéptelenedtek.
Egyrészt a hegyekben olvadó hó miatti gyakori árvizek és az élelmiszerhiány, másrészt a 20. század közepén az itt élők nagyvárosokba áramlása miatt. Ők mostanra már csak üdülni vagy víkendezni járnak ide.
A római híd, ami nem is római
Ilyen település a Verzasca völgyben elterülő Lavertezzo is. Egy már a 14. században is létezett apró falu, aminek egykori lakói főként pásztorkodással, kőbányászattal és erdőmunkákkal foglalkoztak, és ahol mintha megállt volna az idő. A ma már alig lakott, főként turistalátványosságként funkcionáló települést az egyik oldalon évszázados falak védik, a másik oldalon pedig a megközelítéséhez egy kétívű kőhídon, a Ponte dei Salti-n, vagyis az „Ugrások hídján” kell átsétálni. Ezt a turisták gyakran emlegetik Ponte Romano néven is, ami azonban becsapós, hiszen ez az elnevezés római hidat jelent, és akár arra is utalhatna, hogy a híd a római korban épült, pedig csak a stílusa olyan. Valójában a 17. században húzták fel, hogy legyen min átkelni a Verzasca-folyó egyik oldaláról a másikra Lavertezzo lakóinak; beleértve az embereket és az állatokat is.
Híd nélkül ez nem egyszerű mutatvány. A folyó az évezredek, vagy talán évmilliók alatt egy nagyjából 9 méter mély és 120 méter hosszú medencét vájt a partok közé, amiben a hegyekből érkező kristálytiszta, smaragdzöld színű, sebes víz csobog. Egyfajta természetes, de jéghideg vizű uszodák ezek, amik nyáron rengeteg látogatót vonzanak, kiváltképp, amióta a közösségi médiában is elterjedt a táj és a kétívű, romantikus híd szépségének híre.
A Verzasca-folyó ugyanakkor nem mindig volt ennyire szelíd. A hegyekből lezúduló esőzések és a gyorsan olvadó hó az évszázadok során többször is hatalmas árvizeket okoztak a völgyben és ezzel bosszúságot az itt lakóknak. A legpusztítóbb árhullám a 19. század végén el is sodorta a hidat.
