Nagymamám a buszra szállt fel, a tizenegyesre, ami a Shell-kútnál állt meg. Hatvanöt év felett az utazás ingyenes, első ajtós zsilipelés. A sofőr ellenőrizte a jegyeket, bérleteket, mikor mamám érkezett, kedvesen kiszólt.
– Tessék hagyni, látom már ingyen van!
Nagymamám, aki púder- és nagybátyám New Yorkból hozott parfümfelhőjében állt, kalapban, hangosan szólt vissza.
– Marha!
Sokszor nézem a karikákat a szemem alatt, hogyan fogok kinézni, ha ugyan megérem. Mikor már csak karikatúrája leszek annak a kockáshasú legénynek, akinek szerettem tartani magam. Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy halandó vagyok. Néha fekszem, próbálom elképzelni azt a nagy sötétet, ami billió évekig fog tartani, hogy én abban vagyok, de már nem vagyok, ahogy nem voltam száz éve sem. Megijedek, kapkodni kezdem a levegőt.
Talán akkor, mikor az első barátaim, haverjaim elkezdtek meghalogatni. A rokonok halála nem vert fejbe eleinte, azt hittem az szériatartozék. Mikor tíz éves voltam, feküdtem az ágyban és azt számoltam, ha száz évig élek, még tízszer annyi időm van, s ez boldogsággal töltött el. Elképesztő, milyen hülyeségekre emlékszem, de a gyerekeim születési dátumát fel kellett írnom, mert nem marad meg a fejemben.
Talán akkor, mikor megnéztem egy kanadai filmet, Barbárok a kapuknál, ami az eutanáziáról szólt. Valami francia filmhét volt Egerben és anyámmal mentünk el moziba. Ő egy fél óráig zokogott a film után a mozival szembeni kis parkban, én semmi biztatót nem tudtam neki mondani, ültem mellette, úgy néztem a poros sportcipőm talpa alatti kavicsokat, mintha kútba tekintenék.
Talán mikor a szomszéd galambász áthívott halála előtt és felhívta a figyelmemet, hogy az élet rövid és használjam ki. Ekkor én sírtam egy fél órát a házuk előtti úton parkoló két kocsi között, megrémített, hogy mit láthat ez az ember belőlem. Ilyen veszettnek nézek ki A romlás virágai sarjadnak ki mellőlem, vagy csak megkedvelt és akart valami nyomot hagyni a világban és kétségbeesve ő is akart még valamit tenni, valami hasznosat, utolsó napjain? Sosem fogom megtudni.
Talán akkor, mikor megérkeztek a gyerekek és rajtuk látom az idő rohanását. Talán mikor a Down-szindrómás fiam megérkezett és megértettem, semmire nincs ráhatásom, semmi hatalmam nincs, úgy dobál az élet hullámtengere, ahogy az olümposzi lemezlovasok tekerik a lemezeket, röhögve a szerencsétlen hajóson.
Az évek múlásával kikísérleteztem egy személyes játékot. Ebben nagy segítségemre van az a fotófal, ami szüleim dolgozószobájában van. Családtagok százas falanxát mutatja be. Ott van mindenki, mosolyogva vagy komoran, iskolásként, katonaként, házasságkötéskor, aranylakodalom alkalmával. Sokan, akiket nem is ismertem, mégis életem részei a gének okán és mert oly sokat mesélünk róluk.
Nagyapám egy bombázón, huszár dédi egyenruhában és karddal, dédnagymama, aki ősz hajszál nélkül halt meg, Zolika, aki hadarva beszélt, Imre, akit börtönbe juttatott egy Arany nevű céda.
Másik nagyapám két hatalmas disznóval és Burkus kutyájával, másik dédnagyapa, aki pénzt osztott a szegényeknek. Nagyapa, aki 110 zsidót mentett meg a háborúban, nagymama, aki francia szavakat használt néha, de maga sem tudta, honnan vannak. És Laci keresztapám, aki beugrott a folyóba azon a napon, mikor Skóciába költöztem, és totófanatikus volt.
A játék lényege, hogy megpróbálom elképzelni az embereket, nagyon idős embereket, hogyan nézhettek ki, mikor még fiatalok voltak. Próbálom elképzelni a kis életüket, vérmérsékletüket, vajon hódítottak-e sokat, játszmáztak-e? Szelídek voltak-e korábban, vagy csak az élet vette el tőlük a hormonokat és a bátorságot? Becsületesek voltak-e, volt-e stílusuk, volt-e sok szeretőjük? Érdekes életet éltek? Viccesek voltak vagy karót nyeltek? Nagyvonalúak voltak-e, szerették-e a mókát és a bálok forgatagát?
Egyszer találkoztam itt, Skóciában egy fesztiválon egy 75 éves hölggyel, aki kacagva mesélte, hogy kipróbálta a barátnőivel az eksztázit, és nagyon jól érezte magát, igaz a buli után, ahol szét táncolta magát, otthon még délig takarított. Néztem ezt az idős arcot, nem tudom hogyan mertem megkérni, hogy mutasson magáról fiatalkori képet, de megtettem. Azóta, erről a hölgyről ez a fotó van a fejemben, a húsz éves bővérű, röhögő csaj egy hajón, vitorlázás közben, és ha néha találkozom vele, akkor is csak azt azokat a vonásokat látom a mostani arca helyén.
Tegnap egy teraszt építettünk egy családnak. Igazából dupla meló, mert megcsináltuk már a szülők kertjét, és most a gyerekeikébe épül terasz homokkőből. Nem annyira vicces, mert a nagymama kezd lebénulni, és akadálymentesíteni kellett a kertet és a ház előtti területet, hogy ha majd tolószékbe kényszerül, akkor is le tudjon menni a meredek parton a csodás japánkertbe. A család nagyon megnyerő, a nagyapa ősz hajú, lehet vagy 75 éves, nagyon aktív, felesége betegsége ellenére mosolygós, a lányuk és párja álompár, az unokák képeslapszerűen bájosak. Már vagy két hete tevékenykedünk a terepen, most éppen a lépcsőt építem a második kertben. Nagyon büszke vagyok, mert a kezdeti bénázásaim ellenére már egyedül ott hagynak bonyolultabb munkák elvégzésére is, és egyre ritkábban kell segítséget kérnem.
Vágom flex-szel a homokkövet, keverem a betont, vízszintező, keverés, támfalépítés. Poros vagyok, mint egy afrikai gyémántbányász, két óránként jön a kávé és a sütik, olyankor lazítunk.
Megelégelve, hogy az utcán álló teherkocsim mögé járjak pisilni, gondoltam lenézek a kert alsó szegletében, ahol dzsungelszerű állapotok uralkodnak. Egy kertész is dolgozik, metsz, utat vág a zöld falba. Ahogy jövök vissza, egy hatalmas, fának támasztott táblán akad meg a szemem. Négy nyelven van ráírva, hogy sarkkör. Megállok, leguggolok a táblához. Elég nehéz, meg nagy is. Azon gondolkodom, hogy nagyon sok ház tele van mindenféle táblával, de azok olyan áltáblák, hamis utánzatok (amerikai rendszámutánzat, viccesnek szánt kertészkedős infók, házirend), de ez nem az. Böhöm és kopott a felírás, rajta egy évszám is, filccel firkálva: 1967.
Forgatom a méterszer méteres fémpajzsot, odaszólok a kertésznek, aki mellettem metszi éppen a bokrokat.
– Figyelj már, te láttad ezt?
– Ja.
– De ez eredeti? Basszus valaki ellopta ezt a táblát a sarkkörről!
Egy hang szólal meg mögöttem, ahogy megfordulok guggoló pózomban, az ősz nagypapa battyog ki az egyik ösvényen.
