Nagy fába vágtuk fejszénket, amikor vidéki újságírók elszánt csapatával együtt 2007-ben elindítottuk hírportálunkat. Keveset tudtunk az internetes újságírásról, azzal mégis tisztában voltunk, hogy ez a jövő, amihez érdemes csatlakozni. Vállalkozásunkhoz megnyertünk egy sikeres, ilyen módon tehetős, az IT-szektorban tevékenykedő üzletembert, aki többségi tulajdonosa lett a kiadónak. Elképzelése szerint a megyei hírportált viszonylag rövid idő alatt hálózattá kell fejleszteni. Mi, újságírók pedig felvetettük, hogy szoros szakmai kapcsolatot kellene kialakítani a hazai médiapiac akkor meghatározó szereplőjével, a Népszabadsággal.
Helyzetünket könnyítette, hogy személyesen ismertük a lap akkori főszerkesztőjét, akit az azt megelőző években kétszer is pódiumbeszélgetésen láttunk vendégül Békés megyében. Terveinkkel írásban őt kerestünk meg. Hogy felkeltettük az érdeklődését, az is jelezte: személyes megbeszélésre hívott bennünket a lap fővárosi székházába. Sejtettük, hogy méhkasba nyúlunk bele együttműködést ajánlatunkkal, amiből később az eltervezettnél lényegesen kevesebb valósult meg, de a lényeg most nem ez.
A főszerkesztővel folytatott hatszemközti beszélgetés – egy munkatársam kísért el – közben kopogtatás után berobogott az egyik szerkesztő, meglepetten nézett ránk, majd a kölcsönös bemutatkozás után megkérdezte, honnan jöttünk, és mi járatban vagyunk. Válaszunkra elhúzta a száját, és egyszerre nagyon lesajnálóan és nagyképűen visszakérdezett: És Békéscsabán lehet újságot írni? A mondatot kínos csend követte. A kérdést nem lehetett másként felfogni, mint úgy: van-e értelme, jelentősége, bármilyen fajta tétje az ottani újságírásnak, újságkészítésnek? Egyáltalán történik-e ott valami, amit érdemes megírni?
Vendégek voltunk, hírportálunk jelentősége eltörpült a Népszabadság mellett, ezért kétszeresen is meggondoltuk, mit válaszolunk erre a nagyon „pesti” kérdésre, amiből áradt a perifériák és a provinciák iránti megvetés. A centrumban élők magabiztossága, bennfentessége, mindennek a lekicsinylése, aminek nincs köze a fővároshoz. A kábultságunkból munkatársam tért elsőként magához, és szelíden visszakérdezett: És Budapesten lehet újságot írni? Kollégám nem várta meg az irodába betoppanó szerkesztő válaszát, aki nem is gondolta, milyen kelepce ajtaját nyitották ki neki.
New Yorkból, Washingtonból, de jöjjünk közelebb, Londonból, Párizsból vagy Berlinből nézve milyen jelentősége, milyen súlya, tétje lehet a Budapesten írott sajtónak?
– folytatta munkatársam olyan nyugalommal és szelídséggel a hangjában mintha nem is vita folyna, hanem egy tájékozatlan gyereknek magyarázna el egy valójában nem is annyira bonyolult dolgot egy felnőtt. Ön szerint a tengerentúlról, vagy Londonból, Berlinből nézve látszik Budapest? Vagy akár innen a szomszédból, Bécsből?
Némán, szinte megadóan bólintott a megszólított, és kezével idegesen kereste a kilincset, majd halkan behúzta maga mögött az ajtót. Újra hárman maradtunk a főszerkesztői irodában.