Ez a könyv „azért született, hogy az én nagymamám mindenkinek magyarázhasson. Mert az én nagymamám a te nagymamád is” – vallja Csepelyi Adrienn, aki a 21. Század Kiadó gondozásában nemrég megjelent kötetével pulcsit húz ránk, ha fázik, kapásból megmondja, honnan fúj a szél, „sárgaturóuval” etet, és olyan hangokon szólal meg, amelyek eddig kimaradtak a történelemből – igazságot tesz, és egy komolyan megrendítő gesztust. A Nagymamám magyaráz azoknak a szatmári embereknek a könyve, akik – ahogy Csepelyi Adyt idézve írja – „nem hazudnak akarattal, ha keserű szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek, s nem őrajtuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy.” Ám nem csak róluk szólnak a szövegek, hanem azokról az olvasókról is, akik a nosztalgia helyett a zsigeri nevetéseket, és talán a gyógyulást keresik.
Csepelyi kötete nem egyszerűen visszanéz a múltra. Nem néprajzi gyűjtemény, vagy szociográfia a klasszikus értelemben. Nem is memoár, mert többhangú. És nem vallomás, mert közvetített. Inkább (szép-)irodalmi archívum, amelyben a magyarázás válik az emlékezés és az oldódás formájává. Hangfelvételek, 8 mm-es filmek, családi fényképek, töredékek rendbe rakásából született a könyv – abból a szeretetteljes kíváncsiságból, amely a hallgatást akarja hallhatóvá tenni. Csepelyi a kollektív emlékezetet rekonstruálja, egy eltűnő nyelv, egy táj, egy életforma megőrzését – a szó legmélyebb értelmében, bár a személyes, a módszertani és a mesélő szál már az előszóban összefonódik.
A szerző nem titkolja, hogy a Nagymamám magyaráz a betegség, a depresszió és az elzártság időszakában született: „Túl vagyok a földig hajláson. Megcsépeltek, megtéptek. Ez a könyv az újbóli virulásom, a kapaszkodásom a földembe, amely kemény, agyagos, de épp ezért örökké biztosan tartja a gyökereimet.” Ebben a mondatban sűrűsödik a kötet etikai és poétikai programja: abból, ami lehúz, Csepelyi visszanyeri azt, ami megtart.
A könyvön átívelő tudatos építkezést az Olvasási segédlet folytatja, amely részlet pontosan megmutatja, hogy ez a próza hallgatásra született. A leiratokat Gacsályi-Bába Barbara lektorálta; a tipográfiai döntések és a nyelvjárási jelölések (óu–őü, éi, ië) a beszéd zeneiségét teszik láthatóvá. Az oralitás ritmusa így szövegbe szerkesztve sem vész el, és akármilyen meglepő, egyáltalán nem nehezíti az olvasást. A tájszólás, amelyet az oktatási rendszer és a városi modernizáció kiszorított, itt visszanyeri dallamát, testiségét és méltóságát – végre nem folklórként, hanem élő anyanyelvként.
És a tíz nagymama valóban magyaráz. „Na idefigyejjé. Irod?” – vér szerinti és fogadott rokonok, falubéli idős asszonyok szólalnak meg. „Egy gyerek felneveléséhez egy falu kell” – írja a szerző. A kötet közösségi beszédet teremt, melynek részévé válni meghatározó élmény.
„Gyerekkorom legfelhőtlenebb pillanatait olyanoknak köszönhetem, akik maguk soha nem lehettek gyerekek. (...) Hallottam a betokosodott trauma gyermeki rettegését kilencven fölött, a kántálásszerű felsorolásokat arról, mi mindent kellett csinálni. Állandóan csinálni” – olvassuk. Kilenc elragadó fejezeten át ebben a körkörös, ismétlődő elbeszélésben azonban a női tapasztalatok, a társadalmi traumák helyet kapnak a lócán és megpihennek. A gyerekkor, az ünnep, a családi kötelékek, a munka, az árvíz, a távolság és a szeretet járnak táncot az olvasó körül.
A kötet vizuális világa – Szalai Mimi körvonalas rajzai – puhítja a szöveg keménységét. Valamint miközben a könyv a múlt nehézségét idézi, a humor nyelve menti meg attól, hogy terhessé váljon. „Mer én ugyi kacaktam kifele a véktelenségig akkor is, amikor agyba-fűbe vert… Hah!” – A nélkülözés, a gyermeki kiszolgáltatottság pillanatai groteszk és ártatlan fordulatokban oldódnak: „… belecsusztam ity térdig a szarba, de ojam büdös vóutam… A lábbelimet sajnátam, nem magamat! (…) szép kis piros antilopszandám vóut, uty szerettem!”
A kötet végén a receptek fejezete zárja le a történetet – az etetés és evés mint kölcsönös szeretetnyelv tér vissza, ahol maga a szerző is beszélt nyelvén szólal meg: „Csegöldön mindik kislábozsba, uty készitettük el a kalácsot, hogy ijen kis mintázata vóut a tetején… Ez a gyerekkorom! Régen azér betartottuk, és annak eggy ojan mász szelleme vóut.”
Mindazon felül, hogy a Nagymamám magyaráz szórakoztat, megnyugtat, felkavar, cselekvésre is ösztönöz: hogy hallgassunk és beszéljünk szabadon. Mert a nyelvhalál, a kulturális felejtés ellen nem nosztalgiával, hanem munkával lehet tenni.
Infó: Csepelyi Adrienn: Nagymamám magyaráz. 21. Század Kiadó, 2025.
