Telefonálni pláne tilos. Nem is tudunk, mert nyakba akasztható bőrtokot nyomnak a kezünkbe, és a beengedő emberek ellenőrzik, ahogy beletesszük a mobilunkat, és bizony leplombálják. Aztán kifelé majd kiszabadítják. Eszembe jutnak némi személyiségi jogok, hogy ugyan már, milyen alapon!? Sőt, a kisördög is mocorog bennem, ha ti így, akkor én is, majd nem halkítom le, és akkor puff, megszólal, „bőrpajzs” ide, vagy oda. Nagyfiú vagyok, magamtól is tudom hatástalanítani, nem szükséges velem keménykedni.
A szándék amúgy világos, zárjuk ki tökéletesen a külvilágot, mielőtt belépünk a Walk My World 6000 négyzetméteres grandiózus, teljesen elképesztő játékterébe. Itt érdemes végigmustrálni a többi nézőt is, mert aztán fekete maszkot adnak ránk, hogy ne egymásra figyeljünk, és az artisták se ránk, így leszünk arctalan tömeg. Előtte lazulhatunk egy némiképp futurisztikus külsejű bárban, pia van rogyásig, de csipetnyi sós ropogtatni való sincs, azzal a bankettig kell várni. A világot járt Recirquel, Vági Bence által rendezett, koreografált bemutatóját hatalmas várakozás és profi beharangozás-áradat előzte meg. Az amerikai filmek látványvilágát idéző filmeken kívül leginkább azt hangsúlyozták, hogy ez immerzív előadás. Vagyis nem nézőtéren ücsörgünk, hanem mi is benne vagyunk a játéktérben.
Pár év híján 50 esztendeje, zsenge ifjúként, már láttam ilyen típusú színházat, még ha akkor nem is hívták ilyen komolyan immerzívnek; Fodor Tamás a Lőrincz pap téren egy pincében zseniálisan megrendezte a Woyzecket. Leülni nem lehetett, mi is az eseményekkel mozogtunk, köztünk, körülöttünk játszottak a színészek, s amikor Woyzeck késsel a kezében elindult meggyilkolni Marie-t, mi nyitottunk neki utat, pedig meggátolhattuk volna a vérengzést. Azóta jó néhány ilyen produkciót láttam, nem számít unikumnak, ha nem is mindennapos. Zsámbékon dombokon-hegyeken keresztül követtük az Athéni Timon szereplőit, míg végül mi is egy hosszú, nagy asztalhoz ültünk, ahol ételt is felszolgáltak, Shakespeare darabja szerint meggyilkoltak emberhúsát is belefőzték. A Független Színház társulata pedig közvetlenül a pandémia után bemutatta a Falunap a Gellért-hegyen című produkciót, melynek keretében egy busznyi néző a hátrányos helyzetű Láposra látogatott. Szintén közöttünk, köröttünk játszottak a színészek, miközben bebarangoltuk a hegyet, ami természetes grandiózus díszletként szolgált. Azt délután 5-kor, még napfényben kezdték játszani, most viszont egy kezdetben nyomasztó, zegzugosan félhomályos, sejtelmes térbe lépünk be a bárból, ahová nem ugyanabban az időben érkezik meg a közönség, így fokozatosan oszlik szét a térben.
Behatolunk az ismeretlenbe, ahogy Tarkovszkij klasszikussá nemesedett filmjének, a Sztalkernek a főhőse. Neki ezernyi veszéllyel kellett számolnia. Mi a színházi konvencióknak megfelelően bízhatunk benne, hogy nekünk nem lesz bajunk. Tetszés szerint szétszéledhetünk minden irányba. Bárki arra megy, amerre szeretne. Sejtelmes folyosók, titkosnak tűnő szobák, rejtélyes szegletek tárulnak fel. Bármit kézbe lehet venni, szabadon összevissza tapogatni. Bámulatos mívességgel kidolgozott minden. Kis mütyürök éppúgy, mint a trójai faló, ami a modern kornak megfelelően félelmetesen megmozduló, roppant fémszerkezet, de lenyűgöző az óriási trón is. Több minden önálló képzőművészeti alkotásként is megállná a helyét. Szereplők nélkül is hosszan el lehetne bolyongani itt. Az első húsz percben inkább csak fel-feltűnnek az artisták, táncosok, hagynak minket ismerkedni a fenséges látvánnyal, ami méltó még az istenekhez is.
A mozaikos cselekményszál ugyanis Vergilius Aeneis című eposzának első fejezetei alapján Dido és Aeneas történetét követi. Lineáris cselekmény persze kevéssé lehetséges, mert attól függően látjuk a különböző helyzeteket, melyeket a szereplők többször is előadnak, hogy mikor merre megyünk. Összesen 220 jelenet van, és ezeknek megfelelő variációmennyiség. Két szint között lépcsőzünk le és föl, a magasabb régióban leginkább az istenek tanyáznak, lent a hétköznapi emberek, de vannak „átjárások” a két szféra között, például félistenek. Ádáz csatákat látunk. És természetesen mámorító, majd tragédiába torkolló szerelmet. Szép, kimunkált testeket. Jó artista számokat tánccal fűszerezve, vagy fordítva. A két műfaj gyakran egymásba olvad, és ideális esetben feltöltődik színészettel, az attrakció és a színészi teljesítmény tökéletes összhangba kerül. Húsz különböző artista zsáner van a műsorban. Az úgynevezett röhnrad számban, a földön guruló két jókora kerékben és rajtuk nehéz kunsztokat mutat be az életben is egy párt alkotó Nagy Ferenc és Németh Zsófia, miközben mámorosan simul egymásba a testük, vágytól ég a szemük, lenyűgözően hajlékony a testük, a másikat kívánva irigylésre méltóan heves a vérmérsékletük. Ettől magas rendű művészet a cirkusz, ha ilyen szinten csinálják, nem csak a kunsztok nehézsége fontos, hanem a kivitelezés minősége, hőfoka. Az előadás kétharmada felé járva azt gondolom, hogy ez lesz a legjobb szám, hiszen le vagyok tőle nyűgözve. De aztán még követi két remeklés.
Az egyikben, nem úgy mint az előzőben, jóformán nincs színészi teljesítmény, ez vad és elementáris, a produkció szerint is lerohanást, támadást, „égszakadás-földindulást” jelent. Orosz hintaszám az elnevezése, amiben a magasban sokan mind tébolyítóbb tempóban hajtanak egy lengőhintát, ami még át is fordul velük, és erről ugrálnak le, szép ívet leírva a levegőben, gyakran meg is pörgetve magukat az artisták. Ezt már mindannyian látjuk, az eddigi szabad mozgásunk helyett egy irányba, a tágas piactérre terelnek minket a tőlünk fehér álarccal megkülönböztetett „útikalauzaink”, akik bármiben segítségünkre vannak. A zárómutatvány mindent elsöprő szerelmi jelenet a légben. Horváth Zita és Jindrich Pansky Dido és Aeneas szerepében gurtnin, egy-egy hosszú gumicsíkon húzza fel magát a szédítő magasba, tényleg azt a hatást keltve, mintha álomszerű vízióként mámorukban boldogságosan lebegnének a légben. És mivel tragédiáról van szó, következik egy költőien kivitelezett, hideglelősen fájdalmas mélybe zuhanás, aminek hatását, ahogy az egész előadásét, Szirtes Edina Mókus erőteljes zenéje fokozza. Iványi Árpád a lenyűgöző látvány tervezője, Kasza Emese a fantáziadús jelmezeké.
Merészen nagyszabású, kreatív ötletekkel, tehetséggel teli, különböző műfajokat érzékenyen magába olvasztó, inspirálóan izgalmas produkció.
