dalai láma;meditáció;boldogság;Tendzin Gyaco;

A boldogság tanítása

Tanítani a boldogságot? Miért? – csodálkoztam, amikor a moziban megláttam Őszentsége, a Dalai Lámával készült interjúfilm plakátját, amelyen a kilencvenéves Tendzin Gyaco egy teniszlabda nagyságú földgolyóbist tart a kezében, mintha Atlaszt kis időre tehermentesítve átvállalta volna a Föld megtartását. A tekintetéből sugárzik a kíváncsiság, fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és igazság utáni sóvárgása adja személyisége varázsát. A film forgalmazója, a JUNO11 Pictures egy meglepetéssel kedveskedett. A vetítés előtt sötétségbe borult a nézőtér, és Papp János színművész az ő összetéveszthetetlen, bársonyos orgánumával egy asszimilációs-meditációs légzőgyakorlattal vonta be a nézőket egy szellemi közösségbe, az elkövetkező gondolatok tisztább érthetősége és mélyebb befogadása érdekében. Elhatároztam, nagyon figyelek a filmben elhangzó intelmekre, mert a hírek szerint Őszentsége ezúton szólt utoljára nyilvánosan híveihez és a Föld összes lakójához, tehát hozzám is.

A képi világ két pólus között mozog: a békés természeti táj, a játszadozó kisgyermekek, az imádkozó emberek, és a háború pokla egyaránt megfér a kivetítőn. Pontosan úgy, mint az emberek fejében a szeretet és a gyűlölet, és az ebből fakadó jóságok és gonoszságok. A film egy vallási vezető, egy szent ember életében is jelenlévő háború és béke lenyomata, és az abból származó tanulságok levonása, amiből mi, nézők erőt meríthetünk, és mentálisan épülhetünk. A Láma megkönnyíti a dolgunkat az összegzéssel, emiatt tanításaiból azt visszük haza a moziból, amit csak akarunk, főképp talán azt, amiből hiányt szenvedünk. A Dalai Láma az őt ért összes atrocitás ellenére a fizikai, szellemi és lelki béke nagykövete, aki együttérzésre szólít fel, és meghagyja számunkra azt a reményt, hogy a mindannyiunk közös játszótere, a világ, egy jobb hely lehetne, ha a szeretet, és egymás elfogadása állna az életünk középpontjában. Kiemeli a közösségi cselekvés fontosságát az egyéni felelősség hangsúlyozása mellett, megbocsátást hirdet, és felszólít minket, hogy a boldogságot ne kívülről várjuk, mert az bennünk rejtezik.

Amikor elindultam hazafelé, tovább gondolkodtam a boldogságról. Az aranyló őszi természet hangulata méltó díszletet adott meditációs sétámhoz. Igaza van Őszentségének, a boldogság velünk született alaptulajdonság, ami felfénylik a születés traumáján túlesett újszülöttek első mosolynak vélt fintorában, és minden magára és a világra eszmélő kisgyermek szemében. A boldogság alaplétezés, természetes, mint a lélegzés mindaddig, amíg szerető családi körben nődögél az apróság. Amint azonban intézménybe kerül, azonnal megindul körülötte és benne az én és ő, a mi és ők, az enyém-tiéd harca, amit mi, felnőttek plántálunk a gyermekbe a saját előítéleteink, félelmeink, hiedelmeink, szokásaink okán. Előtör az egó, az én jobb, szebb, okosabb, gazdagabb vagyok, nekem ezért több jár, te viszont különbözöl tőlem, más vagy, emiatt kevesebb, ezért neked nem jár semmi, amivel kézen fogva jár az önzés, végzetes esetben pedig a mássága miatt ellenfélnek kikiáltott elpusztítása. Ezzel együtt eltűnik belőlünk az együttérzés, ami addig minden élőlénnyel mély volt és eredendő. Ha együttérzünk másokkal, bizalommal fordulunk feléjük, akkor megértjük a helyzetüket, empatikusak leszünk velük, és máris vége az elidegenedésnek, a gyűlölet szikrája sem lobban, hiszen egyenlők vagyunk érzéseinkben, megéléseinkben – mondja a Láma.