Frideczky Katalin: Michelin-csillag

Már harmadik éve vesződtem a gyerekkel, mire megelégeltem, és úgy döntöttem, odaadom másnak. Egy tapasztaltabb kollégának, aki tudja, hogyan kell bánni a fajtájával. A gyerek bemászik a zongora alá. Alulról nézi, azt mondja, milyen érdekes onnan nézve. Félek, hogy amikor kimászik, beüti a fejét. Óvón odateszem a kezem. Hány éves is vagy te? Tíz, azt mondja. Nahát, én meg azt hittem, óvodás vagy, negédeskedem, miközben megalázom a gyereket. Persze lehet, hogy szeretett óvodába járni. Jó volt ott neki, jól érezte magát. Nem érzi sértőnek, ha óvodásnak nézik. Úgy ül a zongorához, mint egy bárzongorista. Görnyedt háttal és egymásba fűzött lábakkal. Mondom is neki: – Mi vagy te, bárzongorista? Már csak a konyak hiányzik a zongora tetejéről.
Mit tudja egy óvodás, mi az, hogy bárzongorista, meg hogy konyak! Igaz, hogy valójában tizenegy éves, de még így sem tudhatja. Megint megaláztam. De ez még tetszik is neki, hogy ő olyan, mint egy bárzongorista. Az már egy felnőttdolog. – Ahhoz viszont nem tudsz eleget – mondom. – Ahhoz, hogy úgy ülhess, mint egy bárzongorista, ahhoz úgy is kéne játszanod! Kapásból, séróból bármit, amit a vendég kér, és ha hamisan énekel, akkor ugornod kell utána, követned őt a hamissága kacskaringóiba és óvatosan kisegíteni belőle, hogy ne vegye észre, és azt higgye, milyen jó énekes, és te milyen hűségesen mész utána. Ahhoz, hogy rögtönözni tudj, mint egy bárzongorista, ahhoz nagyon sok kottát kell tudni olvasni és nagyon sok szabályt betartani, hogy aztán eltérhess tőle.
A gyerek valami lovacskás darabot tanul, ami tele van trap­polással meg patkócsattogással. A lovas ütemesen rugózik a nyeregben, a táj elszalad mellettük, de ők csak száguldanak és szökellnek, szilajon, ahogy a címe is mondja: „Szilaj lovas”.
A gyerek összepedálozza a szilajlovast, amitől úgy hangzik, mintha a tengerbe süllyednének éppen, bugyborékolnak, és a végén ellepné őket a víz, és csak visszhangozna valamiféle gyászmise onnan alulról. A gyereknek ez tetszik, nem zavarja, hogy a darab másról szól. – Neked ízlik a húsleves, összekeverve a tejbegrízzel? – Ezen is csak nevet: – Persze, tök jó! – A gyerek nevet, meg én is nevetek. Jól megértjük egymást. Engem viszont azért fizetnek, hogy megtanítsam zongorázni. Vizsgáznia kell, én meg égek, mint a rongy. – Miért engeded, hogy összepedálozza a „Szilaj lovas”-t? – Hiába mondom neki. – Mi az, hogy hiába mondod? Ki a tanár, ő vagy te?
Át kell adnom a gyereket másnak. Levelezek a szülőkkel, az iskolával, hogy egyiket se sértsem meg, de közben magamat is igazoljam. Talán egy tanárváltás segítene. Egy férfi, akit a gyerek tisztel. Engem csak szeret. Most szomorú, hogy elhagyom. A szívem szakad meg! Jobb lesz neki. Senki nem fog olyasmiket mondani, hogy ugyan milyen már ez a sennyemennye játék?
A gyerek felírja a füzetébe, hogy sennyemennye, hogy el ne felejtse. Tetszik neki ez a kifejezés. Ha csak ennyit jegyez meg rólam, már nem éltem hiába. Nekem is jobb lesz, ha nem kell néznem, hogy összevissza ujjrendeket használ, mert az úgy neki sokkal kényelmesebb. – Most egy időre ki kell maradnod a zeneiskolából. Ne szomorkodj, nézd a dolog jó oldalát! Ezentúl akkor játszol és úgy, amikor és ahogy neked kényelmes. Lehet, hogy a húsleves és a tejbegríz keverékéből egy újfajta étel születik, és egyszer majd valamikor Michelin-csillagot kapsz érte!