Akinek semmije sincs, az annyit is ér, mondta korunk egyik gyakran és fárasztóan bölcselkedő prófétája. Na és aki ingyen kapja, vagy még inkább: ingyen adja? Annak sincs semmije? A régről hozott ingyenességgel küszködünk, és azt ordas nagy hazugságnak látjuk. Dehogyis van ingyen az orvosi kezelés! Ingyen lenne az oktatás, na de akarsz valamit adni a gyereknek? Az utak túlnyomó részét ingyen használod, a kátyúkat is.
Mindenki úgy tudja, hogy az ingyenesség a szocializmus terméke, amely sohasem létezett úgy, ahogy hirdették. A rendszerváltáskor kifejezett progresszívnek tűnt, hogy a dolgokért fizetni kell. Addig nyújtózz, amíg a takaród ér: a Kádár-korszak második felének nagy bölcsesége, de persze nem igazán követték - elég, ha a 22 milliárd dolláros adósságállományra gondolunk 1990 elején. Ha meg tovább nyújtózol, fizess. Takarópótlás méltányos áron.
Talán keveseket érdekel azok közül, akik a magyar államból élnek, de azért megemlítem: igenis létezik ingyenesség, mégpedig egy csomó fejlett nyugat-európai országban. Egészségügyi kezelés, oktatás, iskolai közétkeztetés például, és amennyire tapasztalni lehet: működik. (Lásd Ausztria, Finnország, Dánia, Svédország, Németország különféle példáit.) Sőt, amíg nálunk az ingyenesség az erkölcstelen hazudozás meg a szegényes ellátás szinonimája, addig a fenti országokban az ingyenesség (másutt pedig a közel-ingyenesség) jó szolgáltatást is jelent.
Az, hogy valami ingyenes, a felhasználó szempontja. A rossz magyar hagyomány szerint a szolgáltató számára ez gyakran a kontroll nélkül kibocsátható, gyatra minőségű szolgáltatást jelenti. Aztán megjelenik egy fontos szereplő, a költségvetés (valójában az uralkodó elit), ami alapvetően megváltoztatja a játékszabályokat. A létező költségvetés a kiadási oldal fékentartására szerveződött (kevés sikerrel), viszont alapvető közfinanszírozási feladataitól elidegenedett, azok ellátására nem képes. A legitim stratégiát követő, vagyis megfontolt és ellenőrzött költségvetés hiánya pedig nyomasztó.
Az állami beidegződés szerint ha valamihez túl sok támogatást adnak (azaz amennyit abban az évben a költségvetés nem szívesen fizet ki), attól jobb megszabadulni. Az egészségügy, az oktatás, a közösségi közlekedés a legkézenfekvőbb példa erre. Rendelj kevesebbet, fizess kevesebbet, máris javul az egyensúly. Egyszerű a matek. A következmény: az EU-átlagokhoz képest fele akkora arányt ér el ezeknek a közszolgáltatásoknak az állami finanszírozása. És persze rossz a minőség, már nemigen lehet tervezni. A szektorok úgy válnak egyre nagyobb mértékben magánfinanszírozottá, hogy a piacgazdaság előnyeit alig élvezik.
A magyar állam magától nem lesz hajlandó világosan kimondani és rögzíteni a hosszútávú közszolgáltatási kötelezettségeit. Erre csakis masszív politikai akarat hatására lesz hajlandó. Az egészségügyben ilyen lenne az átlátható betegút, a várakozás elfogadható hossza, a humán szerepek, a környezeti minimum (tisztaság, rendezettség), továbbá a méltányos költségvetési forrás rögzítése. Az oktatásban az anyagi feltételek mellett a kimeneteket, tudásszinteket kellene rögzíteni, és ehhez ugyancsak társulnia kellene egy költségvetési aránynak. A közösségi közlekedésben rögzítendő a feladat, a sűrűség, az elfogadható technikai állapotok leírása, és ismét a jó költségvetési arány. Ugyanez érvényes az úthálózatra.
Mindehhez át kellene állítani a kormányzói gondolkodást. Nem úgy van az, hogy enyém a vár (a költségvetés), tiéd a lekvár (a gyenge szolgáltatás). Jobb lekvárhoz be kell venni a várat, és addig hangoskodni, amíg pontosan ki nem derül, milyen elemekből állnak a közszolgáltatások, mit nyújtanak, mit kapunk, mindezt ki ellenőrzi. Erre ugyan több évtizedünk lett volna, benne egy EU-támogatási aranykor, csak éppen kormányaink nem voltak képesek vagy hajlandóak elvégezni az alapleckéket. Az aranykor oda, de nekünk még mindig kell a jó közoktatás, a közegészségügy és a közösségi közlekedés.
Ha a közszolgáltatásokért – sub rosa - pénzt kérnek, vagy gyenge szolgáltatásokat nyújtanak, akkor a magyarországi népesség 9 és félmilliós tömegéből legfeljebb a felének adnak valódi életperspektívát. A másik fele vagy nem tudja megfizetni, vagy korán belehal a gyenge körülményekbe ésa rossz szolgáltatásokba. Még több beteg és funkcionális analfabéta lesz. Más kérdés, hogy a saját feladatait, kötelességeit kisilabizálni is alig tudó - vagy hajlandó - állam már létrehozta a funkcionális analfabétizmus egy sajátos változatát.
A szerző közgazdász.
