„Nincs arra remény, hogy azok a férfiak és nők, akiket szolgának nevelnek, felnőve szabaddá válnak.”
Bernard Shaw
Néhány éve a Taní-Tani oldalán arról írtam, miként működnek a diktatúrák pedagógiái: hogyan tanítják a lojalitást, az öncenzúrát, a parancsok belsővé tételét. A hatalom mindig tanít. A kérdés az, mit és hogyan. Most, amikor az iskolát újra a központi akarat, az uniformizálás és a tekintély szabályozza, nem elég tiltakozni: újra kell gondolnunk, mit jelent a demokratikus nevelés.
A demokrácia nem magától értetődő állapot, hanem tanulási folyamat. Meg kell tanulni, hogy a vélemény nem engedetlenség, a kérdés nem támadás, a részvétel nem kiváltság. A demokrácia pedagógiája ezért nem politikai opció, hanem az emberi méltóság gyakorlata. Mégis, ma a magyar iskolákban épp ez a tanulás hiányzik leginkább.
A központosított oktatás a lojalitás új nyelvét hozta létre. A tanár végrehajt, a diák megfelel, a szülő kérelmez. A tantestület sokszor csak végrehajtási láncszem, a diákönkormányzat díszlet, a szabályzatok helyettesítik a bizalmat. A félelem finomabb eszközei működnek, mint bármikor: nem tiltások, hanem elvárások, nem parancsok, hanem belső reflexek formájában. A demokratikus iskola ezzel szemben a kérdések terepe lenne – nem a parancsoké.
A demokráciát az iskolában kell tanulni és gyakorolni, de az egész akkor működik igazán, ha már a családban elkezdődik. A gyerek akkor tanulja meg, hogy a szava számít, ha otthon is meghallgatják, ha részt vehet a döntésekben, ha nem a tekintély, hanem a bizalom határozza meg a kapcsolatot. A demokrácia nemcsak intézmény, hanem légkör – és ezt a légkört a család, az iskola és a tágabb közösség együtt hozza létre.
De lehet-e egyáltalán másképp? Van-e példa arra, hogy egy intézmény belülről képes legyen megváltozni?
Van. Németországban, Drezdában működik egy állami fenntartású általános iskola, amely Jürgen Reichen nevét viseli. A Demokratikus Nevelés portál mutatta be nemrég: ez az iskola nem magánintézmény, nem „különutas” kezdeményezés, hanem a közoktatás része - mégis másképp működik. A tanulók itt maguk tervezik a napirendjüket, részt vesznek a szabályok megalkotásában, és valódi diákparlament működik, amelynek döntéseit a tanárok is komolyan veszik.
Az iskola tanárai olyan pedagógusok, „akik egy kicsit másképp ketyegnek”: nyugodt, bizalmon alapuló viszonyban vannak a gyerekekkel, és nem érzik szükségét annak, hogy folyamatosan ellenőrizzenek. „Vannak tanárok, akik nem tudnak dolgozni a tanulók állandó kontrollja nélkül. Ennek következtében nem szeretnek itt dolgozni – mi pedig nem szeretjük a gyerekek állandó ellenőrzését és kontrollálását” – mondja egyikük.
Az iskola légköre egészen más, mint amit megszoktunk. Nincs állandó csend, nincs fegyelmezés, nincs jelen a „fegyelem érzése”. Ehelyett nyugodt mozgás, beszélgetés, együttműködés jellemzi a mindennapokat. A tanárok és a diákok közti bizalom nem dísz, hanem munkamódszer.
Ez a példa azért különösen fontos, mert megmutatja: a demokratikus pedagógia nem magániskolai luxus, hanem lehetséges közoktatási gyakorlat. Csak bátorság, nyitottság és kitartás kell hozzá. Nem pénz kérdése, hanem a szemléleté. Az iskola nem forradalmat csinált, csak fokozatosan átalakította a saját szokásait – és ettől vált hitelessé. A demokráciát ugyanis nem elméletként, hanem hétköznapi döntésekben kell megtapasztalni.
A demokratikus nevelés tehát nem „módszer”, hanem életforma: döntési szabadság, kölcsönös felelősség és tanulói hang. A hagyományos frontális tanítás ezzel szemben – ahogy egy másik, a Demokratikus Nevelés oldalán megjelent írás fogalmaz – sokszor időpocsékolás. A tanár beszél, a diák hallgat, a tudás pedig átcsúszik a levegőn. A frontális oktatás a tanár kényelmét szolgálja, nem a tanulás sokféleségét. A demokratikus tanulás nem anarchia, hanem felelősség: a szabadság közös szabályainak megtapasztalása.
Persze, minden ilyen kezdeményezés törékeny. Ahogy korábban a Taní-Tani oldalán megjelent írásomban, a „Valódi demokratikus intézmények”-ben is hangsúlyoztam, nem elég a formát megváltoztatni. A demokráciának intézményt kell építeni: tanár-diák önkormányzatot, helyi „iskolai alkotmányt”, olyan struktúrákat, amelyek túlélnek egy igazgatóváltást vagy politikai hullámot. A demokrácia csak akkor marad életben, ha szokássá válik.
A demokratikus iskolákban a tanulás nemcsak tudást, hanem jellemet formál. Aki gyerekként megtapasztalja, hogy a véleménye számít, felnőttként sem fogja elhinni, hogy nincs beleszólása. Ez a tapasztalat a demokrácia legmélyebb alapja. A szabadságot nem elméletként, hanem gyakorlatként kell megtanulni: vitában, döntésben, együttműködésben.
Sokan mondják, mindez szép, de nem időszerű. Én viszont azt gondolom, nincs időszerűbb. Ha a demokrácia nem az iskolában kezdődik – hogy aztán otthon folytatódjék –, akkor sehol. Autoriter iskolákból nem lehet demokratikus társadalmat építeni.
A diktátorok pedagógiája megtanította, hogyan kell elhallgatni. A demokrácia pedagógiája megtanítaná, hogyan lehet meghallani egymást. Ez lenne a valódi tananyag – a szabadság tanulása. És amíg van akár egy iskola, amely ezt gyakorolja, addig van remény arra, hogy nemcsak oktatunk, hanem tanulunk is – embernek lenni egymás között.
A szerző oktatáskutató, a Tani-tani alternatív pedagógiai lap főmunkatársa.