kivándorlás;Skócia;gravírozás;

Kapuzárás

Ülünk a kocsiban, néha oldalra nézek erre a francia arcélre. Olyan furcsa, vannak ilyen emberek az életben, akik ha feltűnnek, akkor tényleg olyan, mintha pár napja találkoztunk volna, pedig évek is eltelhettek. Rémi már negyedjére van nálunk Skóciában, és két éve Hollandiában is a családjával töltöttük a vakációt, szóval nem mondhatom, hogy ezer éve nem láttam, de mégis. 

Egerben, húszon éve… egy asztalnál ültem, mikor berobbant az ajtón, egy nálam tizenvalahány évvel fiatalabb arc, s mikor franciául válaszoltam neki, boldogan kérdezte: te is francia vagy? Neki boldogság volt, hogy lett egy ismerőse, egy férfi, aki beszél franciául és nekem is az volt, hogy valaki így megdicsérte a franciámat.

Valahogy benőtte magát a családba. Voltam én is egyedül Párizsban, mint az ujjam, olyan magányosan, a mobil telefon és internet előtti időkben, emlékszem ám, milyen az, amikor valaki meghív karácsonyi vacsorára, milyen öröm nem egyedül enni az étkeket… Rémi is így nőtte be magát, Anyám hívta mindig, először egyszer evett nálunk, majd később minden nap, karácsonykor és aztán ott ragadt.  Mellesleg cigány gyerekekkel élt évekig, önkéntesként a Szeta alapítványnál, korrepetálta, tanítgatta, felügyelte őket. Olyan remek magyart szedett fel, hogy még most, a kocsiban is elképedek, milyen finoman ragoz, ugyanakkor, milyen hegyesen tud káromkodni, olyan roma szlengje van, hogy sukár he, érti a szójátékokat is, és vinnyogva röhög, ha előjön a görög hamiskártyás, Namilesz Teosztasz neve… Őrület! Pierre Dőlafa, a francia favágó.

Nagyon mások vagyunk, Van köztünk 10 év, ami csak nem akar csökkeni az idővel, mindig aggódva hallgatta és nézte, amikor még a technoszekéren pumpáltam, ő sportol, most is kézilabdázik, én duplán szívtam a cigiket. Ő almalevezik, én ezer korsót ittam, az éjszakában éltem, virultam, mégis valahogy jól megvagyunk. Láthatóan az a jófiú, akit szórakoztatnak a bolondok, hat nyelven beszél, középiskolai tanár, aki magam is voltam ( néha vagyok ma is...) és nem gondolja, hogy az ő útja a helyes. 

Két éve Hollandiában, mikor egy magyar és egy belga emberrel a nyeregbe állva menekülünk a holland lovas rendőrök elől különböző okok miatt (amelyek jobbára miattam történtek...) a belga férfi kérdezi elfulladva, mert nagyon gyorsan kell ám tekerni...

– De miért kell menekülni?

– Mert ez az idióta velünk van!!!!- mutat rám fejjel Rémi.

– És mindig ez van ha veled van???!!!

– Mindig!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

És annyira nevetünk, hogy nem kapunk levegőt, és Rémi szeme csillog, és megint fiatalok vagyunk, és kacagva néz rám, hogy íme, itt a bolond és én szeretem ezt, és én is boldog vagyok, hogy száguldunk az adrenalinnal, és a barátaim velem vannak, és olyan jó élni!

Mikor berobogunk a kempingbe mind a négyen, hatvan kilométer per órával, a gyerekek meglepődve látják, a négy apuka milyen boldog, futnak utánunk, mind a 11-en, olyan, mint egy álom.

Este pingpong bajnokság.

Megyünk Rémivel, lóg az eső lába, most csak ketten vagyunk. Rémi amúgy 5 napra jött volna a kislányával, akivel Ilka lányom nagyon jó barátságba keveredett Hollandiában. Sajnos időjárási anomáliák miatt gond volt a repüléssel, két nap maradt, de ennek is örülünk. A kislány otthon maradt a családommal, játszódnak. Csendben szemléljük a tájat, én vezetek, megyünk a hegyek felé, meg akarjuk mászni Skócia legnagyobb vízesésének a hegyét. Már megálltunk egyszer kajálni is, néha fecsegünk, de ennyi. Ahogy meglátom a táblát, azonnal mondom neki, itt le kellene fordulni. Nyáron, a barátaink lerobbantak egy öreg furgonnal ennél a farmnál, és a farmer mondta, a fák mögött ott áll Skócia legrégebbi folyamatosan lakott háza. Valami 800 éve, 22 király és 2 királynő látogatta meg. Rémi bólogat erősen, hogy persze, persze, imádom, ha valaki spontán és érdeklődő.

Befordulok, kapu, parkoló, elég szép összeg a belépő, a nő szabadkozik, hogy halloweeni ünnepség van, gyerekeknek programok, szóval, ezért ilyen borsos...Mondom neki, hogy minket csak a műemlék érdekel, de nincs kifogás, fizetek.

Kiszállunk, százával vannak az emberek, a parkoló csordultig. Sok kis emberke, kosztümben, kifestve. Az épület jó messze van, előtte bekukkantunk a fallal körülvett kertbe, régen mindig volt egy hatalmas fallal körülvett kert, gondolom a vadak és rablók miatt. Elindulunk a nagy ház felé, látszik már a sziluettje, ez tényleg nem vár, ez egy épület, pár kis fatorony a sarkokon, de ennyi. Ahogy battyogunk, észreveszek két kis házat, valami műhelyek, intek, Rémi is bólint, fordulunk.

Az első egy bőrcserző műhely, szíjakat gyárt az ember, meg kovácsműhely, ezüstműves, tele vannak a falak termékekkel. Por van, bőrszag, forgács, olajszag, füst, és én imádom. A csikorgó palló a talpunk alatt olyan, mint amikor kisfiú voltam, és a műanyag még nem vette át a hatalmat, s az üvegesnél, tejesnél, piacon, lakatosnál, a gitt szagban még nem siettünk, beszélgettünk az iparossal, olyan lassú volt minden. Ugyanezt érzem, kijön egy bivaly bőrkötényes, borostás ember, cigizik, és én boldog vagyok, hogy nincs rend a műhelyben, hogy kusza minden és nem a Lidl fertőtlenített padlóján állok, és hogy ismerem ezt a terepet és otthon vagyok benne. Nézem a lakott pókhálókat, az egyrétegű ablakot, amin nem lehet átlátni, az öreg gerenda a fejem felett lehet vagy 300 éves, fantasztikus.

Megmustráljuk a termékeket, maradunk vagy 5 percet, betesszük az ajtót a hátunk mögött. A másik oldalon szintén áll egy ház, inkább házikó, de olyan pici, azt hittem budi, vagy valami raktár, még az első épületnél is ósdibb, de az ajtó nyitva, intek Réminek, Ő is utánam jön, benézek, senki.

Ég a lámpa, elég jó minőségű a fény, halogén lámpák körbe, egy galéria. Hatalmas fatáblák a falakon, mint vágódeszkák, de sokkal megtermettebbek. Rajtuk gravírozás, kelta elemek, női arcok, elefánt, tigris, harcos, szarvas holddal. Egy barátomnak van lézer gravírozó gépe Noszvajon, amivel életfákat és más ezoterikus lópikulákat mar tízezerszámra fába, szóval azonnal felismerem , honnan fúj a szél.

Egyes táblák, ahol a kelta elemek vannak meg pár tájkép, kézzel készültek, de a többi nyilván mesterséges intelligenciával, beprogramozta valaki, majd a lézer gravírozógép véste fel a felületre. Amúgy nagyon mutatósak, de egy giccsparádé. Maga a miliő itt is fantasztikus, poros a föld, forgács, többszáz éves falak, az ablakszem pici, szinte látom rajta a feszített bőrt, egy olyan korban, amikor csak Stuart Máriának járt üveg az ablakba. Az ajtó is olyan, mintha Kinizsi idejéből lenne, nagy, vasalt, tonnás lap. Végül is, akárhogy is nézem, ez is ügyes megoldás, a modern és az avítt találkozása. Nem gondolnám, hogy baj lenne, hogy valaki gépeket meg robotokat használ arra, hogy ajándékot készítsen. A képekről azonnal levesszük, hogy nem ember csinálta őket, túl jók, túl tökéletesek, de azt hiszem, ha valaki ezt szeretné a nappaliba vagy konyhába, azzal nincs semmi gond. Egyszer valaki azt mondta nekem, egy nap azzal leszek sikeres, hogy nem tökéletesek a festményeim meg a street art cuccaim, egy olyan korban, ahol mindent a gépek csinálnak, ez lesz az érték. Lehet benne valami, majd meglátjuk! Végül is már láttam Instagramon graffitifújó drónt, amit számítógép vezérelt, gyakorlatilag kinyomtattak egy korrekt graffitit a magasba, őrület!

Senki nincs a műhelyben, megnézzük az alig 10 négyzetméteres helyiséget, leguggolok, vannak valóban kézzel készült más mütyürök is, faeszterga is van a sarokban, az 1900-as évek szuperszámítógépe. A galéria mögött műhely, gépek, fúrók, öreg satupad, egy álom ez az egész. Valaki motoszkál a félhomályban, csörög, pakol, majd kilép egy vidám arcú ember.

Rajta is bivalybőr kötény, ami olajos és lakkos és poros, az illető vastagon felöltözve, sapka a fején, orra piros a hidegtől, nincs fűtés, az ajtó meg tárva-nyitva.

Vidáman méreget minket, udvariasan köszön. Mi megdicsérjük a kollekciót, csodálatunkkal adózunk a hely iránt, mondom a tagnak, hogy annyira imádom ezt az egészet. Gyorsan elmondjuk kik vagyunk, hogy egy helyi és egy turista a messzi Bretagne-ból.  Láthatóan nem siet a tulajdonos, letáborozik mellettünk, mutogatja a portékát, de nem agresszív, nem akar eladni semmit, látja, mi nem fogunk venni, ám ez nem zavarja.

Természetesen nem hozom szóba, hogy látom, jobbára géppel dolgozik, modern, több millió forintos lézerrel, több tízmillióssal. Szimpatikus a tag, izmos, egészséges arcú, napszítta, mintha kicsit be lenne szívva, pirosas a szeme, de lehet, csak a hidegtől.

– És mi járatban az urak?

– Hát, csak megálltunk itt, nyáron nem volt érkezésem bejönni, a barátaink itt robbantak le a sarkon, de most csavargunk, és betértünk egy vizitre!

– Nagyon jó… Honnan is vagy?

– Én Edinburgh-ban élek.

– Én is onnan költöztem ki ide, eladtam mindent, sikerült itt vennem egy kis házat, még éppen időben, ma már minden olyan drága, hogy esélyem sem lenne rá...

Összeugrik a gyomrom, megint szembe jön velem a valóság, hogy soha nem lesz semmi ingatlanom ebben az országban, de otthon sem, mert elszaladtak az árak. Igyekszem kikerülni ebből a spirálból, mindig beránt.

– Szóval, ide költöztem, vettem egy házat, van egy boltom Peeblesben is, több vasat tartok a tűzbe hehe… Ti mivel foglalkoztok?

Elmondjuk pár mondatba, miben is utazunk, bólogat az új barátunk, hümmög. Rémi mondja, van 4 gyereke, én ismertetem a háromgyerekes családmodellemet, szakmák, hobbik, pár szóban az ars poetica. Hümmög. Néz minket, megint elvigyorodik.

– Hát… én megmondom, életközépi válságban vagyok fiúk… Csak tavaly volt két szakításom, két csodás nő, de mennem kellett. Feleségemmel is elváltunk, ez is tavaly történt, otthagytam nekik mindent, házat, kocsit, meg támogatom, de nem bírtam tovább. Megmondom őszintén, egészen biztos vagyok benne, hogy az ember, nem arra van tervezve, hogy végig egy nővel éljen. Mit gondoltok?