Mit tegyen az ember, ha provincián adatik élnie? Apám az ELTE angol szakára szeretett volna bejutni, amihez kevés feltétel teljesült. Egy kelet-magyarországi kisváros gimnáziumában érettségizett, ahol franciát tanult, és magánszorgalomból, különtanár hiányában ledolgozhatatlannak bizonyult hátránya. Így került egy évvel később a számviteli főiskolára, ami sokoldalúságát mutatta, mert matematikából kellett az átlagot messze meghaladó szintet elérni a bejutáshoz.
Utólag eldönthetetlen, a kor vagy személyisége nem kedvezett, hogy Budapesten maradjon, ha már a főiskolát ott végezte. Temetői látogatásaimon hiába teszek fel halkan kérdéseket sírkövének, egyetlenegyre sem érkezik válasz. Így maradunk a tényeknél. Államvizsgapapírjával a kezében hazament Gyulára, a társadalombiztosításnál kezdte könyvelői pályáját, ami lassan, mégis biztosan egyre magasabbra és magasabbra vezetett.
A kisváros sok mindent megadott neki, még többet nem. A családi és rokoni hátteret, ismerősöket, az otthonosság érzését igen. Mégis szellemi értelemben nem tudok másként gondolni rá, mint aki fuldoklott. A Kádár-korszak egérszürkeségében igyekezzünk elképzelni egy peremvidéki létben egzisztáló harmincezer lakosú várost, ahol szellemi-művelődési értelemben szinte nincs semmi. Hogyan lehet gazdálkodni az itteni szűkös lehetőségekkel? – merülhetett fel apámban a kérdés.
A majdnem megoldhatatlan feladványra mégis érvényes és jó válasz született. Szenvedélyes olvasó volt. Amikor ötvenkilenc évesen váratlanul meghalt, addigra közel ötezer könyvet olvasott el, miközben szakmája távol állt a hivatalból olvasókétól. A szomszédos Békéscsabán volt egy csapnivaló színház, oda nem járt.
Szellemi elmagányosodását sietette, hogy egyetlen barátja, a nagy beszélgetőtárs közúti balesetben meghalt.
Budapest örök szerelme lett. Anyánkat rendszeresen vitte színházba és operába, ami kétszázhúsz kilométerről nem volt könnyen kivitelezhető.
A könyvek és a fővárosi színházak mellett a harmadik nagy szerelem a mozi, és vele a filmek voltak. Gyulán évtizedekig két mozi üzemelt, ma egész Békés megyében egyetlenegy. Így (is) változik a világ. Apám, apánk szenvedélyes mozilátogató volt. Hetente legalább kétszer váltott jegyet, naplót vezetett a látott filmekről, és sokat köszönhet anyánk nagyvonalúságának, ami lehetővé tette, hogy élhessen ez irányú szenvedélyének.
Ha délután mégis neki kellett rám és testvéremre vigyázni, és a kinézett film vetítési időpontja és éppen akkora esett, többnyire magával cipelt bennünket a vetítőtermek sötétjébe. Sok olyan filmet láttunk, amit nem olyan kisembereknek szántak, amilyenek mi voltunk (thrillerről és horrorról akkor még szó sem volt), de apánknak a gyerekfelügyeletet mindenképpen meg kellett oldani. Nem tudom, anyánk mit szólt a közös mozizásokhoz. Kétlem, hogy pártolta.
Testvéremmel persze élveztük. Nem szerettük a feliratos filmeket, ami nyolc-kilenc évesen nem meglepetés. Tudta apánk vagy sem, formált bennünket. Önzésével is nevelt.