Szép kis lista áll össze abból, mi mindennel olajozta Orbán Viktor a magyar-amerikai kapcsolatok gépezetét. Veszünk ugyebár akár tíz, egyenként kétmilliárd dollárba kerülő „mini atomerőművet”, aztán 700 millió dollárért fegyvert, 600 millióért cseppfolyósított gázt és 114 millióért a meglévő paksi atomreaktorokba való fűtőelemeket. Nem számszerűsítették, de Magyarország beszáll a Voyager Technologies űrállomás-projektjébe, illetve kereskedelmi alapon újabb magyar űrhajós láthatja meg felülről a Földet. Valamennyi a világhírű bostoni műegyetem, az MIT és a HUNREN kutatói csereprogramjára is jut – ez akármennyi, több jobb lenne. S ugyan eltörpül a nagyobb tételek mellett, de a magyar adófizetőktől egymillió dollárt kap a washingtoni Katolikus Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös kutatása a mesterséges intelligencia etikus felhasználásáról. (Kezdhetik mondjuk a magyar kormány gyakorlatával, miszerint soha el nem mondott dolgokat ad az ellenzék vezetőjének szájába azzal, hogy „akár mondhatta is volna”.)
Cserébe Magyarország tovább vehet orosz földgázt és kőolajat, az ezért fizetett milliárdokból pedig Oroszország tovább gyilkolhatja az ukránokat és küldheti a halálba saját katonáit. E sorok írásakor még nem világos, hogy az amerikai engedély egy évre szól, amint azt egy fehér házi forrás megerősítette a BBC-nek, vagy örök időkre, mint ahogyan Orbán Viktor és Szijjártó Péter állította a kormányfőt kínos helyzetbe hozó hírügynökségi jelentéseket cáfolandó. Akármelyik változat az igaz, Trump ezzel Orbán újraválasztásához próbál segítséget nyújtani – veszélyeztetve saját szavahihetőségét, gyengítve az Oroszországra, illetve az orosz energiahordozók legnagyobb vásárlóira, Kínára, Indiára és Törökországra gyakorolt nyomást.
Az amerikai nemzeti össztermék évi 30 ezer milliárd dollár körül jár, a magyar kevesebb, mint 250 milliárd. A világ GDP-jéből az Egyesült Államok nagyjából 26 százalékkal részesedik, Magyarország nem egészen 0,25 százalékkal. Az Egyesült Államokba irányuló magyar export tavaly nem érte el a 7 milliárd dollárt, az import meg ennek a felét sem. Ezek a számok mutatják a kétoldalú gazdasági kapcsolatok valódi jelentőségét, amely magyar szemszögből nyilván összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Amerikából nézve. Azon csak mosolyogni lehet, ahogy a magyar miniszterelnök arról beszél, hogy magyar cégek ezután az Egyesült Államokban fektetnek be. Egyrészt ilyen próbálkozások eddig is voltak, másrészt ezek esetleges nagyságrendje nem hogy az amerikai, de még a magyar gazdaság méretéhez képest is elenyésző. Az idén eddig Magyarországra érkezett 100 millió dollár körüli új amerikai befektetés nem lebecsülendő, de nem is túl sok, ahhoz mindenképpen kevés, hogy érezhető gazdasági növekedést teremtsen.
A találkozó lényege és igazi célja tehát nem új, gigantikus gazdasági megállapodások tető alá hozása volt, hanem a kölcsönös hízelgés, meg a „statuálás”.
Annak bizonyítása, hogy Orbán nagy államférfi, akinek szavára még az Egyesült Államok elnöke is odafigyel. Ezt szolgálta a szokatlanul népes, az esemény fényét emelni hivatott küldöttség és a gondosan megválogatott „sajtókíséret”, amelyben több volt a kormány emlőin hizlalt influenszer, mint a szakmáját komolyan vevő riporter. Sőt, ahogy végiggondoljuk, az utóbbiból alig akadt, a magukat függetlennek tekintő médiumoktól pedig egyetlen egy sem kapott lehetőséget, nehogy kérdésekkel rondítson bele a gondosan megrendezett színjátékba. A magyar nagykövetségen a miniszterelnök még el is viccelődött a hálás propagandistákkal, mondván, örülhetnek, hogy ülnek, bezzeg a Fehér Házban amerikai kollégáiknak állva kellett feltenniük kérdéseiket.
A közvélemény-kutatók most nyilván felmérik, vannak-e olyan választók, akik a drágára sikeredett washingtoni mulatság nyomán a Fidesz mellett kötnek ki. Az azért figyelemre méltó, hogy Orbán nyomán Magyar Péter is sietett méltatni Donald Trumpot. Az amerikai elnök és politikája olyan, amilyen, de a világnak ehhez kell alkalmazkodnia, mert más egyelőre nincs helyette. Orbán pedig nagyon tud alkalmazkodni.