Nem véletlenül jutott eszembe Alekszandr Szergejevics Gribojedov klasszikus orosz szatírája, hanem azért, mert éppen negyedszázada terjesztette be Orbán a kétéves (2001-2002) – Antal László szavaival „évelő” - költségvetését. Ezzel vette át a felelőtlen és eszement gazdaságpolitika az észszerűség, a kiszámíthatóság és a felelősség helyét, és ez tart mindmáig. Negyedszázada kezdődött az, hogy nem számít, minek mi a következménye, minek mennyi az ára, van-e rá fedezet, észszerű magyarázat, egy dolog a fontos: megtartani a hatalmat, és zavartalanul tömni a hatalmon lévők zsebét.
A magyar valóság mindig is kivetette magából azokat, akik a józan eszükre és a felelősségérzetükre hallgattak. A magyar választók többsége mindig valamiféle csodabogárnak, elvarázsolt lénynek tekintett mindenkit – ahogy Gribojedov darabjának hősét, Csackijt is –, aki nem azzal foglalkozik, hogy a közjavakból a saját zsebét tömje, és aki nem nyeli le a legnagyobb hazugságokat, még akkor sem, ha az személyes hasznot ígérne. A Kupa-, majd a Bokros-programot mindenki átkozta, ezek mégis kiragadták egy időre Magyarországot a szétzüllés, a hanyatlás állapotából. De sem Kupa, sem Bokros után nem tartotta meg a kormány a hatalmat, tehát az ész (a felelősség és a becsület) bajjal jár.
MINDIG ÉDES A MÁS PÉNZE. A közteherviselés Magyarországon a modern polgári állam kialakulása óta kiélezett viták tárgya. A XIX. században, az egyenes adók (házadó, jobbágytelek utáni adó stb.) korában akörül folyt a vita, hogy a költségvetési kiadások fedezete előteremtésének terheit ne csak a jobbágyok, a parasztok, az iparosok, értelmiségiek viseljék, hanem a közkiadások forrásaihoz az adófizetés alól „felmentett” nemesek, arisztokraták is járuljanak hozzá. A nemesi adómentesség eltörlésétől fogva a közteherviselés - a polgári állam felfogása szerint - az arányosság és a kedvezményezettség kérdésére fókuszált. A központi gondolat az volt, hogy ha nem azonos módon és egyenlő arányban viselik a polgárok az adókat, a közterheket, akkor ezzel lényegében egymás zsebéből lopkodják ki a javakat, hiszen a közszolgáltatásokhoz egyesek „féláron”, míg mások teljes áron jutnak hozzá.
1987-ben, a modern polgári állam közpénzügyi rendszerének megteremtésekor - a rendszerváltást megelőzően - még nem vált olyan éles kérdéssé, hogy a szellemi foglalkozásúaknak, az íróknak, zenészeknek, festőknek épp úgy és épp olyan módszer szerint kell a bevételeikből hozzájárulni a közkiadások fedezetéhez, mint a szocializmus éveiben lenézett lángossütőknek vagy éppen a szakácsoknak. De aztán az egyes foglalkozások privilegizáltsága ellenében fogcsikorgató küzdelmet kellett folytatni.
A figyelem akkor is az ún. egyenes adókra irányult, jóllehet egyre jelentősebb mértékben a közvetett adók, a szinte észrevétlenül az áruk és szolgáltatások árához tapasztott áfa jelentette az egészségügyi ellátás, a szociális segélyezés, a közigazgatás, az infrastruktúra fejlesztés kiadásainak fedezetét. A vállalati (profit) adók addig nem okoztak gondot, amíg a kereskedelem és a tőkeáramlás liberalizálása okán megnyíltak a határok, és a vállalati adóbázisok elkezdtek a kedvezőbb adózású országokba vándorolni. A vállalati adók mértékére és beszedésének módjára a csapást az mérte, hogy a nagyvállalatokból kiszorult munkavállalók foglalkoztatása az „önálló minicégek” alvállalkozói irányába fordult, és tömegek kezdtek – más munkalehetőség híján – „vállalkozni”.
Ekkor kezdtek eltűnni a „céges” adóbázisok, hiszen a családi vállalkozások nekiálltak „elköltségelni” a bevételekben mutatkozó jövedelmet, hogy elkerüljék az adófizetést, és ezen módon nettósítsák azt, amit kerestek. Ekkor és ezért merült fel az egyöntetű kulcsokkal operáló adórendszer ötlete, hogy a különböző áfa kulcsok, valamint a személyi és a vállalati adóbázisok és adómértékek különbözőségére játszva ne lehessen az adófizetést egy sajátos „adóarbitrázs” révén megúszni. Ennek az ötlete Kornai Jánostól eredt („Indulatos röpirat”) , de a valahai SZDSZ karolta fel („A korszakváltás programja”, 1999), hogy végül a frissen alakult szlovák Dzurinda-kormány valósítsa meg (2001).
Akkor és ott minden adónak azonos (egyöntetű) lett a kulcsa, az áfa is 19 százalék, a nyereségadó is 19 százalék, meg a személyi jövedelemadó is 19 százalék. Ezt azért kezdték egykulcsosnak nevezni, mert azonos, egyöntetű adókulcsot alkalmazó adók mellett a kivételezés, a privilegizálás megszűnt, és egyszerűbb lett az adózás, könyörtelenné válhatott az adó beszedése is.
AZ ADÓ NEM BÜNTETÉS, ÉS EZÉRT NEM JUTALOM AZ ADÓFIZETÉS ALÓLI FELMENTÉS SEM. Csupán az adózók többségével tol ki a hatalom, amelyik felmentést osztogat.
Magyarországon nem sikerült – elsősorban a takarékos és szigorú költségvetési politika hiánya miatt – bevezetni az egyöntetű kulcs szerinti adókat, ehelyett egyedül a személyi jövedelemadó egykulcsossá tételére, arra is a politikai populizmus okán került sor. Persze, ez is azonnal elvesztette egységes és semleges jellegét, amikor megvalósult az adórendszer és a szociális rendszer vegyítése (összezagyválása) a gyermekek utáni családi adókedvezmény révén, amit nem kis részben rasszista indíttatásra vezetett be az Orbán-rendszer.
Innét fogva a magasabb jövedelmű adófizetők nagyobb részt markolhattak a többi adófizető zsebéből, pusztán annak okán, hogy gyerekeik vannak. Másfelől már ezzel is megszűnt az állam semlegessége, ahogy megszűnt az állam gyermekekkel szembeni felelőssége, illetve hatályát vesztette a jogegyenlőségen alapuló azonos hozzáférés alapelve is, hiszen a gazdagabb, nagyobb jövedelmű adófizető gyereke „egyenlőbb”, a többgyermekes nagyobb jövedelmű számára az állam szolgáltatásainak ára a nullához közelít.
Elveszíti tehát az adózás annak a jogegyenlőségen alapuló semlegességnek a lehetőségét, hogy a közszolgáltatások költségeinek megtérítése után fizetendő árnak mindenki számára azonosnak kellene lennie. Az iskoláztatásnak, a gyógyításnak nem lehet más az ára attól függően, hogy magasabb jövedelműek több gyermekkel veszik azt igénybe. Éppen ezért
a józan ész teljes elvesztésére mutat, ha az adózók egy csoportja, jelesül a többgyermekes anyák „örök életre” felmentést kapnak az adózás alól. Visszatérünk a feudalizmusba, csak a hatalom megtartásáért vívott harc álságos módján.
Ráadásul azzal is számolni kell, hogy azokban a családokban, amelyek „családi cégeket” működtetnek, erős a csábítás, hogy a családi jövedelem nagyobb részét az anya vallja be. Ezzel a „családi adómentességet” a család minden adózó tagja számára egész életre biztosítani lehet. (A várható következményekről lásd: Lépésről lépésre 2.0, október. 13.)
MÁR A JÓZAN HÁZIASSZONYOK IS ESZÜKET VESZTETTÉK. A józan háziasszonyokat évszázadokig az jellemezte, hogy pontosan tudták, hogy bérfizetési napokon ott kell állni a gyár, a tsz, a munkahely előtt, és ki kell venni apa kezéből a pénzt, mert a gyereknek, a kosztra, a villanyszámlára semmi sem marad, hiszen a pénz elverése, akár ivással, akár más módon, a nép minden rétegét megfertőző betegség. De a fiskális alkoholizmus népbetegség a politikusok között is, hiszen gondolkodás nélkül „jót tesznek a néppel”, odaígérik az ingyen ellátást, az adómentességet, hiszen az adófizetők pénzével való felelős gazdálkodásért nem éreznek és nem is viselnek valóságos felelősséget.
És hátha ezekkel az adományokkal el lehet terelni a figyelmet arról is, hogy bizony szorgosan dézsmálják az adófizetők pénzét, amikor feleslegesen Duna-hidat építenek, mert annak a kivitelezési költségeiből majd a sógor jár jól, túlárazzák az utat, a focipályát, mert abból lesz a saját lábán álló elsőszülött lyány kelengyéje.
Ám manapság a sokat emlegetett józan háziasszonyok félrenéznek, hiszen most már őket is meg lehet venni „örök életre” lábon. Nem gondolkodnak azon, hogy az állam háztartását épp úgy kellene józan ésszel vezetni, ahogy a sajátjukat. Ha már a háziasszonyok is elvesztették a józan eszüket, akkor annak a következménye csak az összeomlás, az eget verdeső infláció, a fizetésképtelenség lehet.
Persze a kijózanodás fájdalmas lesz, mert az ész bizony bajjal jár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.