A közelmúltig a legtöbb képzőművész a műtermében, egyedül alkotott – kivéve a művésztelepeket, ahol időnként összejöttek –, főként egyéni kiállításokra és sikerekre törekedve. A trend azonban fordulni látszik: egyre többen gondolkodnak kollektívában, közös projektekben és kiállításokban, ami nem csak a művészi munkára hat inspirálóan, de egy támogató, megtartó közösségi hátteret is tud adni individualista, megosztott világunkban.
Az öt alkotó még 2020-ban, a Bérczi Linda, a budai The Space galéria alapító-tulajdonosa által vezetett Budapest Art Mentor programban találkozott.
– Olyanokat tanultunk ott, hogyan állíts ki, hogyan keress meg egy kurátort, hogyan adj interjút, amikre az egyetemi képzés nem készít fel. Ezért jelentkeztünk a programba, és mert mindannyian vágytunk arra, hogy kapcsolódjunk más művészekhez, miután elkeveredtünk a közösségtől – kezdi Juhász Kinga.
– Sokunk kiégett ebben, hogy nem volt segítségünk, miután kiestünk az egyetemről. Nem csak az érvényesülés tudása hiányzott, hanem az a közeg is, hogy egymást támogassuk, és mindig legyen valami kapaszkodónk – folytatja Czinder Fanni.
– Én pár évvel idősebben kerültem a programba, nálam már bejött a gyerek-téma, ami különösen az első években hoz egy izoláltságot – teszi hozzá Palman Zsuzsi. – Mire kijöttem ebből, minden olyan emberem, aki az egyetemen körülöttem volt, már más földrajzi ponton tartózkodott, ami a családi feladatokkal együtt már hozott egy sokszor áthidalhatatlan távolságot. Én ezért kerestem azt a közegemet, ahol nem kell mindent nulláról elmagyarázni, hanem rá tudunk kapcsolódni egymás működésére és sokkal gyorsabban megértjük egymást, különösen szakmai témákban. Az pedig, hogy emberi témákban és barátilag is össze tudtunk hangolódni, nagyon nagy plusz.
– És nagyon egyedi, azóta is.
Szerintem minden kiállításunkon érezhető, hogy ez nem csak egy művészi kollektíva, hanem itt mély érzelmek és barátságok vannak. Az élet minden pontján visszük egymást, nem csak a művészetben
– szögezi le Fanni.
Sokan bábáskodtak a csoport létrejöttén, a mentoraik közül Vékony Délia művészettörténész és Tóth Tamás, a KOGART-ház alapítója is támogatták, hogy a csapat együtt maradjon, miközben hangsúlyozták, hogy fontos az egyéni utat is járni, mert az viszi előre a közösségi projekteket is, ha mindenkinek megvan közben a saját vonulata – Wirth Abigail például a Molnár Ani Galéria művészeként építi egyéni pályáját, míg a többiek független alkotók.
Bár a meghívás a mentorprogramban mindenki felé nyitott volt, végül öten maradtak nők (kezdetben hatan voltak, Metzing Eszter azonban már nem tud részt venni a közös munkában), de olyan témákat dolgoznak fel, ami mindenkiben közös, és az életünk valamely szakaszában mind találkozunk vele.
– Ez nem csak nőkre vonatkozik, hanem férfira, gyerekre, idősre, mindenkire. Nem is zárkózunk el semmitől, szeretünk együttműködni másokkal. Például most dolgozunk először együtt egy kurátorral, Kocsis Katica személyében, aki egészen új vonalat, izgalmas dinamikát tudott behozni a működésünkbe – meséli Fanni.
– Nekem fontos, hogy nőkkel dolgozom együtt, de megértem, hogy vannak a csapatban olyanok, akik nem szeretnék elvinni ezt egy feminista irányba – fűzi hozzá Zsuzsi.
– Hamar kiderült, hogy ha egymás életének nem tudunk a részei lenni, akkor nem tudunk olyan mélyen kapcsolódni egymáshoz, ami szükséges ahhoz, hogy mélyen belemenjünk egy-egy témába vagy projektbe – véli Kinga. – Ha nem lenne a baráti viszony, már szétmentünk volna.
– Sokszor nehéz is ennyi embert összeszervezni. Már az, ahogy elkezdünk egy projekten gondolkodni, átbeszéljük, hogy kinek mi a fontos, és miben kezdjünk csapatilag gondolkodni, ahhoz mindannyian kellünk – folytatja Wirth Abigail.
– Sok minden történik mindannyiunk életében, most jön a harmadik kisbaba a FŰZ-ben – mosolyog Zsuzsi. – Csapkod körülöttünk az élet, és a gyerekeken kívül is vannak témák. Hogy ne szakadjunk szét, és mindenki tudjon a FŰZ-re is időt szánni, ahhoz az is kell, hogy mindannyian érezzünk a kapcsolódás és a közösség iránt felelősséget.
– Részben ezért is választottuk a FŰZ nevet, ami rövid, könnyen megjegyezhető, külföldi szemmel is érdekes szó. Természeti asszociációt is hordoz, mint a fa, ami kapcsolatban van a földdel, az éggel és a többi fával is, és jelképezi azt, ami minket is összekapcsol – teszi hozzá Tóth Annamária Rita.
A kapcsolódás mintázatai
Bár az öt művész különböző eszköztárral, egyénileg is gazdag érzelmi kifejező-készlettel alkot, a kapcsolódás mintázatai felismerhetőek, a kiállításnak is van egyfajta koherenciája, közös rezgése. És miután a művészek maguk is színes egyéniségek, nagyon tág spektrumot tudnak befogni, nem csak emberileg, de színekben, anyagokban és formákban is.
– Karakterekben is nagyon eltérőek vagyunk, de van egy közös világlátás, művészethez való viszonyulás, ez is egy összetartó erő.
Hiába alkotunk különböző médiumokban, különböző megfogalmazásmódokkal, mégis van egy lelki hasonlóság bennünk. Az alkotás pedig erősen kapcsolatban van a lélekkel és azzal, mi hogyan vagyunk benne a világban.
Nagyon érdekes, amikor kipakoljuk az alkotásokat az installációhoz, és kiderül, hogy még akár formailag is adódnak szinkronicitások, például a mostani kiállításunkban ezek a pici lencse- vagy sejtformák – világítja meg Annamari.
– Minden projektünk úgy kezdődik, hogy van egy megosztás, ki mit érez arról a témáról, már itt elindul egy közös rezgés, ami végigmegy az alkotói folyamaton, függetlenül attól, hogy utána már mindenki a saját kis műtermében, önállóan dolgozik – folytatja Fanni. – És miután már jó pár éve együtt dolgozunk, akarva akaratlanul hatunk is egymásra. Én például érzem, hogy kinyílt az eszköztáram, olyan dolgokhoz is hozzá merek nyúlni, olyan színeket használni, amiket eddig nem.
– Visszajelzést is adunk egymásnak, ez is egy nagy bátorító erő, ami arra sarkall minket, hogy merészebben kísérletezzünk – teszi hozzá Annamari.
– Kivételes, amikor olyan emberekkel találkozunk, ahol nem kell félni a témáktól, és lehet oxigénpalack nélkül 8000 méterre merülni, mert biztonságos a tér, és lehet mondani olyat, amit ha a másik nem is ért teljesen, de kíváncsi rá. Mi így kommunikálunk, és ebből a térből is alkotunk – érzékelteti Zsuzsi. – A művek létrehozásának módja is minden projektben változik. Nálam úgy alakult, hogy csupa új művem született erre a kiállításra, és amikor azt éreztem, hogy nem igazán tartom rajta az ujjamat a folyamaton, a többiektől sok bátorító és megerősítő mondatot kaptam. Olyat is mondtak, amit én máshogy éreztem a munkámmal kapcsolatban, de ez is rendben volt. Az egyik művem címe pedig kifejezetten azért lett Tó, mert Abigail látta meg ebben a vízfelületet, amiben a formák tükröződtek.
– Nekem mindig többet adnak ezek a kiállítások, mint egy egyéni vagy egy csoportos kiállítás, ahová meghívnak egy munkámmal, de nem ismerem a többi művészt – mondja Kinga. – Maga az, hogy ez megszületik és itt vagyok ebben a térben, mindig változtat azon, hogy én utána mivel és hogyan kezdek foglalkozni. Nekem olyan a munkamódszerem, hogy egy évben két-három alkalommal, de akkor nagyon intenzíven, több héten át festek, hosszú sorozatokat, amíg azt nem érzem, hogy már kicsit önmagamat ismétlem. Utána van egy hosszabb szünet, amikor van időm foglalkozni a következő FŰZ-kiállítással, ilyenkor mindig jön egy újabb lendület. Például elkezdtem figurális ábrázolással foglalkozni, a festői vonalat elhagyva vonalas rajzos képeket készíteni, meg pici méretben alkotni, már ebben is nagyon jól érzem magam.
– A mi kapcsolódásunk azért is tud hosszú távon őszinte és hiteles maradni, mert egyáltalán nem cukormázas. Vannak köztünk nézeteltérések, konfliktusok, mint bármilyen értékes emberi viszonyban. Ahogy ezeken megyünk keresztül, és nem romboljuk, hanem megtartjuk és építjük egymást, az is erősíti a kohéziót – véli Zsuzsi.
Érzelmekkel dolgozva
A FŰZ kollektíva tagjai evidenciaként tekintenek arra, hogy az ember érzelmi lény. Az érzelmi világot sokáig úgy kezelték a művészi közbeszédben és másutt is, hogy nem komolyan vehető, vagy csak színház, és nem fontos ahhoz, hogy egy mű megszülessen. Holott amikor elmegyünk egy múzeumba vagy egy kiállításra, pont a bennünk felmerülő érzések által kapcsolódunk mi is az alkotásokhoz. Vannak persze más irányzatok, de ők vállaltan az érzelmekből és az intuícióból alkotnak. Noha a változás, ami a mostani kiállításuk témája, sokszor nehéz és veszteséggel is jár, némely alkotásban megtalálhatjuk az átalakulás, az elengedés és a feloldás lehetőségét is.
– Az alkotói folyamat számomra addig a legizgalmasabb, amíg az anyag is még változásban van, és nem merevedik kővé. Kicsit mint egy kapcsolatban, fontos, hogy alakuljon, mozgásban legyen. A kerámiában a szín is változik közben, és amikor összeállnak a darabkák, az arányok is változnak. A festményeknél sokszor a színek, a vonalak is alakulnak a tervhez képest, és amikor ránézünk a kész műre, megint egészen mást látunk meg benne – érzékelteti Abigail.
– Én amikor sorozatot készítek, az elemei néha annyira kooperálnak egymással, hogy az egyik kép egy kimaradt csíkja belekerül egy következőbe, és akkor fontos látnom az előző hármat is. Ezért is kicsit nehezebben engedem el a képeimet – teszi hozzá Kinga.
– Mi egymás között beszélünk a készítés folyamatáról is. Míg Zsuzsinál és nálam inkább az impulzivitás meghatározó, Kinga például felvágja a képeket, és ezek egymásba is belecsusszanak. Érdekes, hogy mindenki teljesen önazonos abban, amit csinál, nem véletlenül dolgozunk olyan módszerrel, ahogy, ebből is sokat inspirálódhatunk – vélekedik Annamari.
A kiállításról Kinga kiemeli Zsuzsi egyik alkotását, ami számára egy mély megnyugvást hozó kép, egyfajta belemerülés, mindig talál egy újabb textúrát rajta. Már megbeszélték Zsuzsival, hogy képet cserélnek, és alig várja, hogy ezt a saját falán láthassa. Fanni Annamari egyik festményéről mondja, hogy teljesen elvarázsolja, a lilás színvilág a pici menta-folttal mintha Alice Csodaországába repítené. Kingának a lila színnel már nehezebb a viszonya, belőle más érzéseket hoz elő, inkább kettősséget. Közösen elmélkednek arról, hogyan indult el Annamari festészete a pasztellektől az élénkebb színvilág felé. Annamari pedig kiemeli, milyen jó élmény volt, ahogy az ő raku munkái organikusan összeépültek a kiállításban Zsuzsi alkotásaival, amelyekben a mikrovilágtól a lírai áramlásig sokféle érzés benne van. A raku Zsuzsira már az anyagánál fogva is erősen hat, emellett szereti a préselt virágokat, amelyek a saját műveiben és Fanni képein is megjelennek. Látta is Fanni kertjében a hatalmas páfrányokat, amelyekről a cianotípia készült, ezért is különösen szereti ezeket a képeket.
Ez immár a negyedik közös projektjük, és míg korábban még szigetszerűen jelentek meg az alkotásaik, most sokkal organikusabban összeérnek. Mint mesélik, a kurátor Kocsis Katica is rögtön észrevette, átlátta az összefüggéseket. – Összeért a leves – nevetnek a művészek, akik szerencsés csillag-együttállásnak tartják azt is, hogy sikerült a kurátornak új szálakat behúzni a régóta együtt rezgő csapatba.
Változás folyamatban
A változás témájában alkotva többen nyúltak vissza a természethez, akár formákban, akár matériákban, mint az agyag. A kiállításon az átalakulás és az időtlenség kettőssége is megjelenik, aminek esszenciális hordozója a természet, melynek része az ember, így az alkotók is.
– Sokszor visszatérő témánk, hogy túl sok körülöttünk a beton, és állandóan pusztítjuk a környezetünket. Hogyan tudjuk ezt visszaszerezni és békében együtt élni vele? De ha művész az ember, ha nem, mindig vannak közös témák, amikhez vissza tudunk nyúlni, amelyek a létezésünk alappillérei, ami nálad és nálam is megjelenik, és egymásra tudunk ezeken keresztül találni, szavak nélkül is – fejezi ki Fanni.
Együtt nevetnek azon, hogy Kinga velük ellentétben „szereti a betont”, mert régebben panelházakat festett. Eleinte ő sem kedvelte a panelt, festeni viszont szeret, és úgy gondolta, ha sokszor lefesti, talán kevésbé fogja nyomasztani. Megszeretni ugyan még nem sikerült, de most már utazás közben is csinál olyan túrákat, amikor lefényképezi a helyi lakótelepeket. Az épületek struktúrája mentén illeszti össze a képcsíkokat, ami izgalmas vizuális játék az alkotásain, melyekbe most már figurákat is belesző. Kinga szerint Abigail hasonló érzelmeket ábrázol a macskás festményein, a saját szimbólumaival.
– Ezek nem szép macskák, inkább rusnyák, amelyek belőlem rémisztő érzéseket váltanak ki.
Azért macskák, hogy ne magamat fessem és ne egy idegen arcot rakjak ezek mögé az érzelmek mögé. Ha egy negatív dologgal is foglalkozom, számomra az alkotás olyan, mint egy meditáció, a nehéz érzést is kicsit fel tudom oldani.
A szeretet meg az elengedés nálam más asztalra tartozik – mondja nevetve Abigail.
– Egy dolog, hogy mi dolgozunk az érzelmekkel, más kérdés, a személyes megéléseinkből mennyit osztunk meg a képeinkben – véli Annamari. – A képeink is sokszor szimbolikusak, absztraháltak, és egy látogatónak sincs feltétlen szüksége arra, hogy mindezt ráöntsük, szóval ezt valamennyire keretek között tartjuk.
– Sok olyan visszajelzést is kaptunk, hogy „én nem tudtam volna így beszélni az érzelmeimről, és végre valaki kimondta” – idézi fel Fanni. – Büszke vagyok magunkra azért, hogy ki tudtunk állni és tudtunk ezekről a sokszor nehéz érzésekről, akár az elmúlásról is beszélni. Sokan idáig sem jutnak el, hogy megfogalmazzák ezeket.
– Tudnánk mesélni a képeink kapcsán a kompozícióról, a fény-árnyék arányokról, de az kit érdekel? – teszi fel a költői kérdést Kinga. – Amikor meg arról beszélek, hogy kihúzzák a lábad alól a talajt és kapsz egy pofont az élettől, akkor mindenki bólogat, és lesz ehhez egy személyes története. Hogy hogyan éled meg a változást, hétköznapi dolog, de ezekről legfeljebb szoros baráti közegben beszélgetünk, a nyilvános terekben nem.
– A változás állandó, mindig van amivel küzdünk, ami formál minket, vagy kibillent az egyensúlyunkból. Jó, hogy nekünk van erre egy biztonságos terünk, amibe be tudunk fogadni másokat is, hogy erről lehessen beszélni – fűzi hozzá Fanni, bár eddig eleve olyan emberek jöttek a kiállításaikra, akik akarnak kapcsolódni, érezni, hogy nincsenek egyedül ezekkel az emberi tapasztalatokkal. Közös műalkotást is létrehoztak a kiállításon: míg az alkotók egy nagy lepelen különböző érzésekhez nyomtak pecséteket, a látogatók egy papírra, anonim módon pecsételhették le, mely érzések érintették meg őket.
– Hiszünk abban is, hogy az ember pont a kis mikroközösségében tud olyan értékek mentén élni, szebbíteni, jobbítani kicsit a világon, amire van ráhatása. Például hogyan viselkedem a környezetemmel, mit kommunikálok a festészetemmel vagy egy ilyen közösségen keresztül – mondja Annamari.
– Én azt is gondolom, hogy nem szabad mindent az egyénre tolni – véli Zsuzsi. – Nagyon jók a kis közösségek, fontos az egyéni felelősségvállalás is. A gyerekeimet is abban a szellemben nevelem, hogyan mozogjunk úgy a világban, hogy ne dörzsöljük le egymásról a bőrt. De ha a körülöttünk lévő szociális vagy társadalmi rendszer sok ponton akadályozza akár az én működésemet, vagy a szomszédomét, esetleg szándékoltan sérülést okoz, az nagyon nehéz. Erős a vágy bennem arra, hogy ez picit legyen könnyebb.
