Diákkori barátom a Messengeren küldött üzenetet. Azt írta, hogy csalódott bennem, elhibázottnak tartja írásaim szellemiségét, naivnak találja azokat, és nem tükrözik a valóságot. Lássam be, hogy természetesen előfordulnak rosszul sikerült dolgok, de a mostani kormányzat alapvetően sikeres, és nem lett a brüsszeliek elhibázott háborús politikájának áldozata. Az „úgynevezett” ellenzék azokból áll, akik kiszorultak a nemzeti politika színteréről, és minden áron hatalmat akarnak, de hiába. Egyébként is jó nyugdíjam van, megdolgoztam érte. Mit érdekel, hogy mások mire jutottak?
Valamikor évekig egy szobában laktunk, ugyanazt a diákéletet éltük, hasonlóan gondolkodtunk. A sorsunk is hasonló lett, mindketten tanárok lettünk és azt az életet éltük. Hogy lehet az, hogy ennyire másképpen látjuk a világot?
A változások titka talán az, hogy másfajta világokban élünk, más tapasztalataink voltak és vannak a rendszerváltás társadalmi következményeiről. A barátom egy dinamikusan fejlődő, gazdag dunántúli városban él, jómódú polgári családi környezetben, ahol a legfőbb kihívás az életminőség tovább emelése. Az én világom az ország pereme, a „láthatatlan társadalom”, ahol a többség sorsa rosszabbra fordult az elmúlt évtizedekben, a szegénység és a nyomor mostanra az 1950-es évekre emlékeztet. Az is, hogy az „új rend” harcosai hatalmas erővel, propagandával és látványos rendezvényekkel igyekeznek elhitetni, hogy a dolgok rendben vannak, újra „naggyá lesz” az ország.
Az egykori szegénységben azonban nem láttuk a luxusban élőket. Talán vidéken nem is sokan voltak, de akik lehettek, azok sem hivalkodhattak a gazdagságukkal. De a mostani újgazdagok, a hercegi palotákat utánzó, könyvtárszobákban pálinkázó és szalonnázó „parisztokraták” életük értelmét látják a gazdagodásban, sikereik látványos bemutatásával akarják elnyerni a társadalom tiszteletét.
A baj csak az, hogy csaknem minden nagy vagyon és siker csalások és megalkuvások fizetsége. Bármerre nézünk, a legkisebb falvaktól a fővárosig, mindenütt ügyeskedéssel, csalással és korrupcióval szerzett vagyonokat látunk.
Gátlástalanul fosztogatják az állami és európai fejlesztési forrásokat, emiatt a gazdagságuk nemhogy elismerést, de megvetést, sőt, gyűlöletet vált ki a felemelkedésből kimaradó tömegekben.
A kereszténység szent eszméiről szónokolnak, de elfeledték, vagy soha nem is vették komolyan a vallásalapító Jézus legfontosabb tanítását. Isten országa akkor jön el, ha gátlástalan önzésünket az egymásért is érzett felelősség váltja fel.
Lehet, hogy mindez kétezer éves álom volt, hiszen azóta sem lettünk jobbá – de lélekben én is azokhoz tartozom, akik egy szebb jövőről álmodnak. Erre neveltek a szüleim, gyermekkorom falusi világa, erre vezéreltek érzelmeim, tapasztalataim és értelmem is. Nem Marx tanításait követjük, bár annak tudományos alapvetését értéknek tartjuk, hanem a lelkiismeretünket. Nem esik jól az étel, ha éhező áll melletted – mondta egykor apám, és igaza volt.
A történelem számomra az útkeresés eszköze. A mindennapi életben úgy vagyunk, mint a vonaton a menetiránynak háttal ülő utasok, akik csak akkor látják, hogy mi van kívül, amikor már elmentek mellette. Ahhoz, hogy tudjuk, hová megyünk, tudni kell, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Csak a valóság, a történelmi folyamatok ismeretében lehet megtalálni azt az utat, amely a múltból a jövő felé vezet. A történelem ismerete útjelzőként szolgálhat – de a célhoz vezető út egymást követő szakaszait az új generációk politikusainak kell kijelölni.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
