Azt hiszem, annak az embernek a veszélyességét nem is igazán értjük, aki egy magyar településen egyszerűen betiltotta a tökfaragást Halloween alkalmából. Ez az ember akár gúnyos mosolyra fakaszthatna arcunkra. Akár. De vajon miféle figurák nyalogathatták önfeledten az ajkukat, mikor a máglyákból felcsapott a láng a sikoltozó nők körül a kis középkori városok piacterén? Betiltott valamit, de természetesen erre nincs mód, teljes mértékben. Otthon, négy fal között, biztos többen, demonstratívan megalkották a maguk töklámpását, de reggel azért szóltak a gyereknek, az iskolában mégse dicsekedjenek el, kicsi település a miénk, nehogy baj legyen.
És itt győzött a gébicsarcú inkvizítor, amikor elültette a félelem magját a kaspóba. Az a legrosszabb, hogy el tudom képzelni, hogy egy kis faluban, függésben élve a hatalomtól, mint tanár például, én sem szívesen packáznék a polgármesterrel.
Nem is igazán emlékszem, hogy gondoltam-e valamit a Halloween ünnepről mikor még Magyarországon laktunk. Egyszer Noszvajon faragtam én is valami lámpást, amúgy teljesen jól sikerült, egy kaputartó oszlopra tettük ki, egész este cserélgettük benne a gyertyát. A sors fintora miatt Skóciában kötöttünk ki, ami a Halloween kultusz egyik fellegvára.
Nagyon érdekes felfedezés, hogy itt se mindenki ünnepli ám, vannak itt is olyan rétegek, akik ellenségesen, vagy rosszallóan tekintenek rá. Ahogy én leképeztem a dolgot, mélyen keresztény, vallásos emberek utasítják el ezen ünnep megülését, mert szerintük ez nem normális, a halált nem kell ünnepelni, másrészt ez egy történelem előtti halottkultusz, a pogány időkből, így érthetően nem illeszkedik a jézusi tanításokba. Muzulmán gyerekeket sem láttam még részt venni, szóval egy elég széles réteg itt sem ünnepel. Nekem egy pillanatig sem okozott gondot, hogy a gyerekeimet elengedjem ezen úton. Ha otthon élnénk, biztos kiszebábot égetnének a suliban, mert ez magyar hagyomány. Valóban, nagyon kedves folklór ez is. Egyszer valami népszokásokkal foglalkozó könyvben leltem, hogy ezer évekkel ezelőtt, élő ember lehetett a kiszebáb helyén, esetleg egy növényből font kalitkába zárva, és ezeket a szerencsétlen áldozatokat isteni áldozatként gyújtották meg. Milyen kedves, ugye...?! Azt már ne is feszegessük, hogy korábban Pannónia kelta szállásterület volt, kelta folklórral. Természetesen nem fröccsöntött kínai koponyákkal és később majd mikroműanyag szemétként manifesztálódó mű pókhálókkal dekorálták a lakókörnyezetet, de akkor is, olyan szépen megbújik az ironikus szál a történetben, hogy csettinteni szeretnék.
Itt Skóciában eléggé túl van tolva ez a Halloween business. A boltok már hetekkel, akár hónapokkal korábban zsúfolásig vannak a kellékekkel, mütyűrökkel. Az utcákon rengeteg ház agyon van díszítve, csontvázak, sírkövek, szellemek uralják a kerteket. A postaládákon és ablakokon feliratok, művérrel mázolmányok. Az egészben nekem csak az a kicsit hervasztó, hogy minden olyan nagyon sablonos és tucat, de mit lehet tenni, a fogyasztói világ Mekkájában nem lehet reklamálni. Lehet csak azért tucat, mert már 10 éve nézem a showt és kiismertem a játékszabályokat és a sormintákat?! A gyerekek este kántálva járják a várost, utcákat és becsöngetnek mindenhová, cukorkát követelve. Csak itt nem a "hejj, regő rejtemet..." óbégatják, hanem mást.
A három gyerekem már az első évben csatlakozott a bulihoz, akkor még nem értették, hogy pontosan mit is énekelnek, vagy szavalnak, de aztán gyorsan belejöttek. A módszer mindig az, pár órát kinn vannak a placcon, aztán hazatérnek hatvan kiló cukorkával és csokival, és a következő napokban ezt a mennyiséget fogyasztják, fogyasztjuk. A jelmezeket tekintve voltak már zombik, vérlidércek és boszorkányok is. Végül is, összefoglalva ezt a szócunamit, engem végeredményben szórakoztat ez az egész és viccesnek tartom. A gyerekek lelkesek és mi is örömmel vesszük, ha valaki becsönget és megkínálhatjuk édességekkel. Mi lehet ebben a rossz?
***
Rita elment otthonról, valami elsősegély tanfolyamon van, Ő sem tudta pontosan mi. Az erdeiiskola-vezető tanfolyamnak a része a kurzus, hogyan élesszünk újra embereket, sérülések kezelése, kötözés, hasonlók. Mi a gyerekekkel itthon maradtunk. Olyan klasszikusan szöszölős szombat. Mindenki matat valamit. Ilka olvas a szobájában, Lida a földszinten telefonozik, Andor mögöttem van, jómagam ablakot mosok. Nem is tudom, miért kezdtem el ablakot mosni, de elég jól haladok. A külső oldalakat már létráról sikerült lemosni, most benn húzom le szakszerűen a szappanos vizet a felületről. A gyerekszobában ágaskodom, elérem a keret tetejét is, kicsit erősebben kell megvakarni, kis penész van a sarokban, nem olyan jók a nyílászárók, mindig fekete penész van a sarkokban. Ahogy ott mosok, egyszer csak mögöttem, Ilka hangja jelenti ki, nem túl hangosan, de meglehetős határozottsággal, némi ijedelemmel vegyítve, miszerint is:
- Apa, az Andor nem kap levegőt!
Bosszankodva fordulok meg, erre is emlékszem, mikróbányi bosszúságot érzek, hogy nem hiszem el, megint mi van?! Amit látok, attól azonnal elbizonytalanodom. Felnőttként az a legrosszabb, hogy vannak szituációk, amelyek megtörténnek és nekünk valamit csinálnunk kell. Mi vagyunk a felnőttek. Gyerekként vagy kamaszként, ha bármi bajom volt, csak elkiáltottam magam, vagy telefonáltam, vagy jeleztem és bíztam benne, hogy jön a segítség. Ez az úgynevezett ősbizalom, hogy majd valaki jön és kihúz a bajból. Felnőttként sajnos egyre többször engem hívnak, ha gond van és olyan jó lenne feltenni a kezem, hogy nem játszom, hagyjatok, de nem tehetem.
Andor a szoba közepén áll, kissé meghajolva, jól láthatóan kapkodja a levegőt, kicsit lilás a feje, de nem krónikusan. Ilka dermedten néz. Azon mondjuk csodálkozom, hogy semmit nem vettem észre mi is megy mögöttem, láthatóan már hosszabb ideje tátog a fiam, mint egy partra vetett hal, mert szemében őszinte riadalmat vélek felfedezni. Na ekkor dermedtem meg. A szeme. Engem néz, meg a földet és ijedt.
Gyorsan ledobom a rongyom, még mindig kicsit bosszúsan, mintegy a tevékenységem monotóniájába kapaszkodom, hogy nekem dolgom van, ne zavarjatok! Odasietek a gyerekhez, görnyedve áll, néma csendben, kicsit ráütök a hátára. Ilka engem néz, én Őt, mondanám, hogy csinálj már valamit, megint hárítanék, de látom, nekem kell valamit alakítani.
Elkezdem paskolni a hátát, kicsit erősebben is, most már erre határozottan emlékszem, nagyon dühös voltam, hogy megzavartak az ablakmosásban. Természetesen nem az volt a baj, éreztem én, hogy valami nagyon nem kerek, de kapaszkodnunk kell a rutin nyújtotta biztonságba. Most ideges vagyok, mert a gyerekek keresztül húzták a számításom, én itt csinálnám basszus a dolgaimat, de megint valaki miatt nem mennek a dolgok, valami megint bekavar, nem hiszem el komolyan. Pár másodperc hát lapogatás után, erősebbet ütök, mert Andor nem szól semmit, tátog és ami nagyon megkavar, hogy sajnos a színe mintha erősebben lilába váltana. Csak hátulról látom, kicsit oldalról, verem a hátát, erősebben mondom, illetve nem is mondom, már káromkodom.
Feddőn, hogy azt a rohadt, na, gyerünk már, legyen már valami, kántálom, ütöm a hátát. Sajnos, józan paraszti számítás alapján, már ki kellett volna ugrania a falatnak, vagy akárminek, de nem mozdul, elkezdek kiabálni, hogy most már elég legyen a szarakodásból.
A vízicsúszda. Mikor mész le, neked is megvan ugye a feeling, régen attól féltem, egyszer egy pengét tesz valaki középre és én nem tudok kiszállni.
Olyan lassan megy az idő, utólag visszagondolva, mintha beleragadtam volna a pillanatba, de már órák óta saját lázálmomban vagyok, ahol futni kellene, de húz a láb és nem haladok.
Verem a fiam hátát, már elég erősen és a vízicsúszdán száguldok, szűkül be a tér, dobogás, a nagyobbik lányom robban be a szobába, a kisebbet nem is látom már, hova tűnt mellőlem, már csak a fiam látom, ahogy verem. Soha nem ütöttem még meg.
