Sokunk számára vált alapélménnyé az évek során az ismert szlogen: Kell egy hét együttlét. A Népszabi annak idején külön stábot küldött ki a Szigetre, amelyik egy teljes mellékletet töltött meg fesztiválos tartalommal. Szerencsére én is tagja voltam a csapatnak, mert akkoriban fedezhettem fel csak igazán, hogy miről is szól ez a semmihez sem hasonlítható rendezvény. Ezért is követtem a múlt héten hüledezve azt a totojázást (és még finom voltam), amit a fővárosi közgyűlés mutatott be a Sziget megmentésének ürügyén.
Már ott tartottam, hogy jövőre nem megyek el szavazni, hiszen miért is adnám azokra a voksomat, akik ugyan belátják, miért fontos az országnak, a fővárosnak ez a rendezvény, meg is akarják menteni, ám közben képtelenek átlépni politikai árnyékukat. (Hogyan is tudnának bármi mást megmenteni?) Miközben mindenki számára világos, Gerendai Károly félreérthetetlenül le is nyilatkozta: ha jövőre nem lesz Sziget, akkor soha többé nem lesz. A szervezői csapat szétszéled, a gyorsan változó világban pedig más ingerek, más célpontok töltik be a pillanatnyi űrt. Fizető közönséget sokkal könnyebb elveszíteni, mint felépíteni.
Most viszont lenne esély arra, hogy egy kicsit megint a miénk legyen a fesztivál, még ha tudjuk is, eltartani igazából az ideérkező külföldiek tudják. Hiszen Gerendai azt is világossá tette, hogy szeretnék növelni a hazai látogatók számát, „meg kell üzennünk, hogy nekünk ők is fontosak”. Persze a Sziget ettől nem lesz olcsóbb, az én nosztalgiázásomnak is rendre az szabott gátat, amikor kiszámoltuk, ha ketten megyünk ki egyetlen napra, azt sem úsznánk meg igazán százezer forint alatt. Bár tény: a világ maga is folyton drágul, a pénzünk pedig elég szép ütemben romlik. A Sziget csak állatorvosi lóként demonstrálja mindezt.
Feltéve, hogy a nulladik lépés összejön (jelen pillanatban úgy tűnik, megvan a politikai többség a közgyűlésben a szándék mögött, ám új területfoglalási szerződés még nem köttetett), sokkal izgalmasabb kérdés, hogy meg lehet-e menteni valóban a rendezvényt, és ha igen, milyen formában. Csábító formája még ez a rendezvény a kikapcsolódásnak, miközben ezernyi más lehetőség térítheti el a közönséget? Azt sem könnyű eldönteni, hogy a másik két nagy fesztivál megszűnése (Volt, Balaton Sound) már a műfaj alkonyáról beszél-e, vagy a hiányuk kínálkozó lehetőséget ad az újragondolt Sziget átpozicionálására.
Magyarországon mindig is virágzott a káröröm kultúrája. Most sincsenek kevesen azok, akik kéjjel temetnék el a „drogtanyát”, a „liberális fészket”, a „multis mocskot”, és cseppet sem érdekli őket a bedőlés tovább gyűrűző hatása. És az sem, hogy a Sziget azon jelenségek szűk körébe közé tartozik, amelyek az elmúlt szűk harminc évben a jó hírünket öregbítették. Azt a jó hírt, amelyet a külpolitika alaposan megtépázott a NER időszakában. Az országunk jelenleg inkább a lesajnált kategóriába esik, és nem úgy tekintenek rá, mint egy felszabadult, vendégszerető, bulis helyre, mint amilyenné a Sziget tette. Jó lenne erre is gondolni.