Olvasom, hogy Zebegény polgármestere betiltott egy ártatlan tökfaragó ünnepséget, amit azzal magyarázott, hogy a „Halloween és a haláltökök idegenek Zebegény szellemiségétől. A Halloween az angolszász kultúra halálünnepe, amely a halált vidám, játékos és/vagy ijesztő formában jeleníti meg. A halál ijesztő motívumait díszként kezelni, mécsesekkel világító minél rémisztőbb fejeket faragni, miközben Zebegényben az emberek a temetőben, imával és gyertyával emlékeznek – ez nem illik a helyi közösséghez, és mélyen sérti annak érzékenységét. A haláltökök látványa, a halál figuráival való játék nemcsak kulturálisan idegen, hanem a gyerekek lelki fejlődését is kedvezőtlenül befolyásolja. Zebegény hagyományai, egyházi élete és szakrális csendje nem állítható szembe idegen kulturális mintákkal és azok népszerűsítésével. Zebegény nem Halloween-falu, és nem is lesz az. Ez a mi rendünk, a mi Zebegényünk.”
Nos, nem élek azon a környéken, nem tudom, milyen egyéb angolszász motívumok zavarhatják még a település vezetőjét. Bár ahogy a térképen nézegetem, van ott Sárkánydomb, Mandragóra Vendégház, Silent Hill és Romantic Rose Wiewhouse: mintha mindannyian a Harry Potterből pattantak volna elénk. Vajon e filmeket megnézhetik még a zebegényi gyerekek, vagy be lesznek tiltva azok is hamarosan? Mágia, fekete varázslatok, láthatatlan köpeny, dementorok, halálos ereklyék..., ajjaj!
Október utolsó napját jómagam az öcsémék házában töltöm. Unokahúgom bizonyára fekete csipkés boszorkány ruhát ölt majd, unokaöcsém meg vámpírnak vagy vérfarkasnak öltözik. Elindulnak a falujuk utcáin, és „csokit vagy csalunk” felkiáltással mindenhol begyűjtik a cukrokat, csokoládékat. Mindeközben jómagam szorgalmasan nyitogatom majd az ajtót náluk, ahová nagyjából két és fél percenként újabb és újabb gyerekcsapat érkezik, félelmetes jelmezekbe öltözve, cukrokat és csokikat bezsákolva ötletes kis kosaraikba.
Mit nem adtam volna gyerekkoromban egy ilyen mókáért!
Töklámpást viszont annak idején mi is faragtunk. Imádtam minden percét, akkor is, ha a kis bicskával nehezen lehetett a vastag héjba orrot, szemet formázni. Apám is faragott tököt gyerekkorában, sőt még a nagyapám is, s felnőttként is nagy buzgalommal segítettek be ilyesmibe nálunk.
A zebegényi polgármester azonban téved abban, hogy ez egy új keletű, angolszász szokás lenne mifelénk: a tökfaragás hagyománya ugyanis Magyarországon egészen Salamon királyig nyúlik vissza. Ő maga trónviszályban állt unokatestvérével, Gézával, illetve annak halála után Lászlóval. „Salamon 1081-ben elismerte Lászlót magyar királynak, cserébe megtarthatta királyi címét, ám terveket szőtt a trón visszaszerzésére. Amikor ezt László megtudta, a visegrádi vár tornyába záratta, s megparancsolta az őröknek: éjszaka töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy mindig szemmel tarthassák a rabot. A lámpások így a Dunán közlekedő hajósoknak is támpontul szolgáltak.”
Nem mellékesen innen ered a mondás: fénylik, mint Salamon töke!