„S tudja a szív, a kéz, meg a száj,
hogy ez itt a halál.”
(Radnóti Miklós)
A halottak könnyen keverednek,
ahogy a hallottak is,
ennyit legalább biztosan állíthatunk.
(Vladimir Nabokov nyomán)
(Kik ezek…)
Fiam,
kik ezek a csajok?
A nővérek?
De ezek ott nálunk,
Csingágóban,
a harmadik utcába laknak ugye?
Hogy nem?
Mindegy.
Jól kijövök velük
Mila nem unatkozik?
Hogyhogy milyen Mila?
Hát a csajod.
Fázok.
Lélekben az utcán szaladgálok.
Csingágóban.
Kik ezek a csajok?
Jól kijövök velük.
Lélekben.
Az utcán.
Fázok.
(Varjak szállnak föl
a didergő gallyakról.)
(Sose bírtam megérteni…)
Sose értettem.
Sose bírtam megérteni.
Hogy ott állnak a sorban.
Mint Jasenovacon.
Állnak a sorban,
szerbek,
muzulmánok,
zsidók,
mint a birkák.
És szúrják le őket.
Egyesével.
Késsel.
Koljáccsal*,
vagy hogy mondják a horvátok.
Megbaszom az anyját,
én egyet biztosan megöltem volna.
Kitépem a gigáját,
kiveszem a szemit,
elveszem a pisztolyát…
Egyet biztos.
Ha már látom,
hogy mindegy.
Hogy úgyis kinyírnak.
Egyet biztos magammal viszek.
Ha már látom.
Sose bírtam megérteni.
Hogy ott álltak a sorban.
Csingágó–Csikágó, 2025.
* Merevítővel ellátott tőrkés, használatával kevésbé fáradt el a csukló.
