Bakonyi-Tánczos Vera: Öregtemető

Kilépek a csípős őszi szélbe, csalóka ez az október végi időjárás, a szürke napok után egészen mellbevágó a madárcsiripelés és a napfény, de a lépcsőház hűvöse és a wekerlei házakra jellemző régi szag, mint mindig, megnyugtat. Nekivágok a jól ismert utcáknak, itt balra, itt jobbra, minél kevesebbet a hatsávos út mentén, akkor már inkább ez az időben eltévedt tavasz. Hányszor nekiindultam már megkeresni a sírotokat, nem is tudom, miért olyan fontos, hogy ma is arra induljak, miért vágok neki újra és újra ennek a reménytelen vállalkozásnak, végül is szép szimbóluma mindennek, ami van.
Az öregtemetőhöz érve elindulok az újonnan kialakított, rendezett, szép kis térköves ösvényeken, ahogy mindig. És ahogy mindig, megint eltévedek. Hamarosan újra az átkozott kapunál állok, most megpróbálok egy másik ösvényt, de ismét ott vagyok a Szabó család sírjánál (emlékük örökké él). Megint nekifutok, és ezúttal sikerül is rátalálnom a régi részhez vezető csapásra, egyre beljebb és beljebb jutok. Itt vagyok végre, a gazzal, elvadult bokrokkal benőtt utak, hatalmas, ősrégi fák között, vajon mikor jut eszébe valakinek kivágni őket, és felszámolni ezt az elfeledett, emlékeket is temető temetőt, ahol a sírkövek is alig látszanak már ki a kusza, burjánzó ágak közül.
A lélek örökké él. A hazáért. Hányszor elolvastam már ezeket a feliratokat. Csak titeket nem talállak. Sok a borostyán, az aljnövényzet itt maradt örökzöldjéből és őszi barnájából meredeznek a fáradt, mélykék égre a hatalmas, vesszőnyi fák sötéten, s az indák ugyanúgy fonódnak rá útra, sírkőre, világra, ahogy ez a családnak mondott nagy gubanc.
Egyszerre meglátom a bokrot. A bokrot, amit még apám ültetett a sírotokra. Annyi év után, most hirtelen a szemem vette észre, vagy a szívem dobbant meg jobban, nem is tudom, de egyszerre érzem apám cigiszagú kezét a fejemen, minden rendben van, megérkeztem. A bokor mélyén ott lapul egy sírkő, látnom kell, tudnom kell, hogy mi áll rajta. Szúr a bokor, karcolnak a tüskék. Olyan erősen fonódnak össze az ágak, hogy még a magammal hozott fűrésszel is alig boldogulok. Reccsenés, halott levelek zörgése, erdőszag tölti meg a levegőt, vér serken a tenyeremen, de küzdök, haladok előre. Itt van hát. Egy pillanatra még a madarak is elhallgatnak.
Számok és nevek. Nekem még arcok és mozdulatok. Cigarettafüstös családi összejövetelek, órákon át tartó ultipartik, gyerekfejjel is lenyűgöző történetek és szóváltások. Judit öngyilkossága, amiről aztán senki nem beszélt. Nagymama, ma már én is nagymama vagyok, suttogom magam elé. De elnyomja egy varjúkárogás. Hát ennyi. Egy sírkő a burjánzó aljnövényzet mélyén. Amit énutánam már keresni sem fog senki.
Elindulok vissza az úton. Újra beborult az ég. Hazafele a csend. Mindent átható csend. S hazaérve a lakás, ez az öregtemető, ahol már a madár se jár, és maga alá temetett mindent a gaz, az összefonódó sorsok és álmok kusza, áthatolhatatlan rengetege. Cigarettára gyújtok, s cigiszagú kezem alá simul a macska feje. Minden rendben van. Megérkeztem.