Hitler és Sztálin sohasem találkozott, még aznap sem, amikor gyalázatos paktumukat megkötötték, 1939. augusztus 23-án. Egyik bajuszos diktátor sem akarta, hogy együtt emlegessék a másikkal, ezért szignálták a német–szovjet megnemtámadási szerződést a külügyminisztereik, Joachim von Ribbentrop, illetve Vjacseszlav Molotov. Az előbbi, a hiú és pökhendi náci parvenü repült el Moszkvába, ott adta át a házigazdának a Führer üdvözletét a Kremlben, Lenin arcképe alatt. Kínosan kerülte egymást a furcsa páros – az osztrák tíz évvel fiatalabb a grúznál –, noha éppen osztozkodtak Kelet-Közép-Európán.
Megdöbben az olvasó, amikor Edvard Radzinszkij (1936) orosz történész Sztálin-életrajzában azt találja: alig két hónappal később mégiscsak létrejöhetett „az évszázad titkos találkozója”. Addigra a szerződő felek Lengyelországot már kétfelől megszállták, eltörölték a térképről, így de facto szomszédok lettek.
A népszerű szerző állítólag egy öreg vasutastól hallotta, hogy azon az október 18-án, szerdán Kelet-Galíciában rendkívüli szigorral biztosítottak egy rejtélyes különvonatot. Azzal érkezett volna szerinte Sztálin. A célállomásnak még a környékét is lezárták, úgy várták a túloldalról a vendéget, Hitlert.
A vélt helyszín a két birodalom pillanatnyi határához közeli város: lengyelül Lwów, németül Lemberg, oroszul Lvov, régi magyar nevén Ilyvó – ma az ukrajnai Lviv. Elméletét korabeli amerikai dokumentummal igyekszik alátámasztani: az FBI főnöke, J. Edgar Hoover arról tájékoztatja a külügyet, hogy ilyen értelmű pletykák keringenek. Arra is utal a szerző, hogy Sztálin aznap kivételesen nem ment be a Kremlbe, előtte és utána viszont lázasan tanácskozott belső embereivel, tehát távolléte idején történhetett „valami nagyon fontos”. (Edvard Radzinszkij: Sztálin. Európa, 1997)
Ám a szenzáció ugrik, amint ellenőrizzük Hitler programját. Kiderül, hogy nem lehetett jelen, mert sok száz kilométerrel távolabb, Berlinben tüntette ki Günther Prien tengeralattjáró-parancsnokot. Feltételes módban fogalmaz a szerző, nyilván tudja jól maga is, hogy elcsatangolt a fikció erdejébe. Tanult történész létére Radzinszkij enged a kísértésnek. Hiszen gyakorló színműíró egy személyben, nem hagyhatja ki ezt a drámai csúcsjelenetet.
Micsoda sátáni randevú: azok ketten szemtől szemben udvariaskodnak, alkudoznak. Két zsarnok, két gonosz földi isten. Úgy hasonlítanak, jegyzi meg, és mégis annyira különbözők.
Mi lett volna, ha…? Divatba jött a kérdés, a tényekkel szembeszálló (kontrafaktuális) történetírás. Mi lett volna, ha még ugyanazon az őszön sikerül a merénylet a müncheni sörpincében, és a bomba végez Hitlerrel? Ha Sztálin nem ront neki Finnországnak? Ez már valóban nem a tudomány terepe, szárnyalhat a fantázia. De ugyan mit változtatott volna az elképzelt diktátortalálkozó? Még ha négyszemközt megegyeznek is bármiben, a szavuk nem ért sokat. Megrögzött hazudozók voltak mindketten, hatalomvágyuk összebékíthetetlen. Csak az erőben hittek, és két évvel a paktum után már egymás ellen háborúztak.