Kevés olyan területe akad a gazdaságnak, ahol politikai hovatartozástól függetlenül többé-kevésbé mindenki egyetért. A közfoglalkoztatás folyamatos leépítése ezek egyike. Az egykor 200 ezer fős munkaerősereg létszáma 2023 óta lényegében stagnál, jelenleg 65 ezren vannak.
Ebbe - a nyugodtan mondhatjuk - állóvízbe dobott követ egy a napokban megjelent kormányrendelet, amely szerint a 10 évet vagy ennél az időszaknál régebben közfoglalkoztatottak csak akkor maradhatnak ebben a státuszban, ha egy egyedi vizsgálat nyomán kiderül, hogy ténylegesen nem tudnak munkát találni, vagy nincs több idejük hátra a nyugdíjig, mint három esztendő. Amiben a hazai politikai paletta minden árnyalata egyetért az az, hogy a közmunka az eredeti célját elérte azáltal, hogy lényegében teljessé vált Magyarországon a foglalkoztatás, amin csak csekély mértékben ronthat az, hogy a gazdaság sanyarú állapota miatt egyes munkahelyeken akár tömeges mértékű elbocsátások is előfordulhatnak. De ezen a közfoglalkoztatás aligha segíthet. Limitált időtartalmának valódi - egyébként támogatható - célja, hogy elvárja a közmunkásoktól, hogy minél nagyobb számban keressenek munkát a versenyszférában. Ugyanakkor
alaposan megváltozott a helyzet a 2010-es évek óta, amikor a növekedés motorja még a foglalkoztatás növekedése volt.
A közmunkások átlagbérét a többiektől elkülönítve számolják ki a statisztikusok. Aligha véletlenül! Általános tapasztalat ugyanis, hogy a közfoglalkoztatott bérét a versenyszférába átlépve általában jóval alacsonyabban állapítják meg, mint a korábban már ott dolgozóké. Mintha munkahelyek ki nem korrigálható adottságként kezelnék, hogy a közmunkások havi jövedelme és az átlagbéreseké között folyamatosan nő a szakadék. Ugyanakkor ne feledjük: a közfoglalkoztatottak teljesítménye - különböző okok miatt - általában nem éri el a többi dolgozóét. Szakemberek szerint a közfoglalkoztatást - a NER által amúgy is elutált - segélyalapúságról piacivá kellene tenni. Ezzel mindenki jól járna.