Az író, mielőtt színházi rendező lett, minden volt, csak akasztott ember nem, ahogy a szólás mondja. Útépítő technikus, népművelő, szakközépiskolai tanár, miközben háromszor jelentkezett az akkori Színművészeti Főiskola rendezői szakára. 1979-ben úgy döntött, disszidál, Kanada volt az úticélja, de végül Dél-Afrikában kötött ki. Ott is útépítőként kezdte, de bejutott az ottani színművészetire és végre rendező lett. 1986 közepétől 2021-ig színházrendezőként és íróként tevékenykedett, és színházvezetőként dolgozott.
– Milyen színházat vezetett Dél-Afrikában?
– Az általam alapított színházat, az Afrikai Shakespeare Társaság oktatási profilú vállalkozást vezettem. A brit szisztémához hasonlóan ott is kötelező tananyag volt Shakespeare és az angol költészet, amit igencsak nehéz elméletben tanítani, tehát kidolgoztam egy tantermi projektet, ami abból állt, hogy a színészek bemutatták a drámákat, tehát egyfajta drámapedagógiai módszerrel dolgoztunk. Először felolvastuk a drámát, másodszorra már vittünk jelmezeket, végül már komplett színházi előadást láthattak a diákok. 1998-tól a kétezres évek elejéig ez volt a hivatásom.
– Miért jött el onnan?
– Azért jöttem haza, mert Dél-Afrikában kialakult egy olyan rendszer, ami bűnözést, korrupciót, és a kultúra teljes elhanyagolását vonta maga után, de nagy szívfájdalmamra, elsősorban az oktatási rendszer összeomlását. Mivel mi állami fenntartású iskolákban dolgoztunk, az ország gazdasági hanyatlása a mi megélhetésünket is veszélyeztette, mert abbahagyták a projekt finanszírozását. Ott álltam hat-hét emberrel, akiknek nem tudtam fizetést adni. Nem húzhattam sokáig, szélnek kellett eresztenem a kollégáimat, én pedig hazajöttem.
– Megismerve az itthoni közállapotokat, nem érezte úgy, hogy cseberből vederbe került?
– Igen, rögtön éreztem, hogy két szék közül a pad alá estem, mert itthon is erősen jelen vannak azok a gazdasági-politikai szindrómák mint kint, bár dél-afrikai mércével még van hová fejlődni.
– Csak ne adjunk alájuk lovat!
– Ha egy országban kétharmadot szerez egy párt, és hosszú ideig az kormányoz, akkor annak ez a velejárója. Kint, Dél-Afrikában 1994 óta van kétharmada a vezető pártnak, ami totális tragédiához vezetett.
Általánosan elmondható, hogy ha egyfajta politikai rendszer túl sokáig van hatalmon, akkor kitermelődik egy olyan réteg, ami már nem az országért, a népért dolgozik, hanem a saját fennmaradásáért.
– Mihez kezdett itthon?
– Írok. A Térszínház vezetője, Bucz Magor bizalmat szavazott nekem, így az óbudai Zichy Kastélyban otthonra talált a Homo Szovjetikusz. Azon kívül vannak más drámáim is, de nagyon nehéz átütni a hazai színházak tűzfalát. Ismeretlen szerző és rendező vagyok, kimaradt nekem cirka negyvenöt év, ami alatt, ha nem is jelentősen, de átalakult a színházi rendszer.
– Miért éppen Sztálinról írt? Mi vonzotta benne?
– A hatalom és a politika természetrajza, emellett maga a karakter is érdekelt. Sztálint a lenini diktatúra termelte ki, ő maga a politikai szélsőség megjelenítése. Önkényuralmi módszere megerőszakolta az európai rendszereket a II. világháború után. Roppant intelligens, olvasott és tehetséges ember volt, több nyelven, például még latinul és ógörögül is beszélt, de mint tudjuk, a tálentum nem jár kézen fogva az emberi nagysággal.
– Regényként írta meg a történetet, vagy rögtön drámaként?
– Monodrámaként. Gondolkodtam egy Sztálin-Putyin kettős történeten, de Putyinról nincsen annyi anyagom, hogy érdemben tudtam volna írni róla. Amit lehetett, beleszőttem ebbe a munkába, de csak annyira, hogy Sztálin utódjának látom őt, aki egy véreskezű, orosz diktátor 2025-ben. Sztálinról viszont rengeteg anyag van az irattárakban, amikbe be lehet tekinteni. Egy angol történésznek, Simon Sebag Montefiore-nak a fiatal Sztálinról írott munkájából is merítettem, aki sok időt töltött Oroszországban Sztálin-kutatással – az ő munkája adta a motivációt számomra. Brutális gyermekkora volt a Grúziában született Sztálinnak, és az a bántalmazott élethelyzet termelte ki a felnőttként abuzáló diktátort, amit csak felerősített a bolsevik teória. Az ő érdeme, hogy bár tengernyi kiontott orosz vérrel, de Hitlert térdre kényszerítette, ezért is tűnhet ellentmondásosnak Sztálin történelmi szerepe. A darabot eredetileg angolul írtam még kint, és a Covid alatt magyarítottam.
– A darabban Sztálin néha egyes szám első, néha egyes szám harmadik személyben beszél magáról. Mi volt ezzel a célja?
– A királyi többes megjelenítése. A kommunista párt nagyjai nem egyes szám első személyben beszéltek magukról, hanem a párt embereként, Sztálin pedig mint egy istenség, beszélt saját magáról.
– Picit elbizonytalanodtam, de beugrott, Orbán Viktor is egyes szám első személyben beszél önmagáról, tevékenységéről. Mintha mindig ő ajándékozna mindent a népnek, mint az istenadta nép atyja.
– A mai, közösségek építését preferáló világban ez roppant érdekes, mert abszolút ellentmond a tendenciáknak. De neki ez a karaktere, és eddig bejött neki.
Ez a magatartás a Kádár-korszakból is következik. Az én nagyanyám például még Kádár bácsizott, atyuskázott, így mentette át a népnyelv a tömeggyilkost jóindulatú diktátorrá.
– Mit gondol, Sztálin vajon bírná Orbán Viktort?
– Szerintem gyengének látná őt. Ő nem diktátor, csak autokrata, aki kézben tartja a pártját, és ezzel az országot a bürokráciája által. Konrád György írta, hogy „A diktatúrának nem a diktátor a gerince.” Ő csak a zászló. A bürokrata a gerince, aki arctalan, és minden utasítást végrehajtva minden rendszert kiszolgál.
– Gondolkodás és ellenvetés nélkül.
– Láthattuk, hogyan mentette át magát rengeteg ember a Horthy-rendszerből Rákosiéba, majd Kádáréba, és folytathatnánk a sort napjainkig.
– Az előadása címe Homo Szovjetikusz. Ezzel feltalált egy új emberfajtát, vagy ez egy csak egy régi újradefiniálása?
– Joszif Visszarionovics Sztálin egy tömeggyilkos gazember, ördögi figura, de erősen feltételezhető, hogy ő nem így látta önmagát.
A Homo Szovjetikusz írásakor Sztálin kormos, pokoljárta köpenyébe bújtam, hogy a történelmi figura szemén keresztül láttassam a nézővel annak életét, döntéseit, korszakának jelentőségét. Ez a Sztálin egy szubjektív, minden szörnyűséget, rémtettet másokra hárító alak. Hisz a saját értelmezésének igazában, ahogy valószínűleg a valódi Sztálin is hitt. Gyanakvó, paranoiás személy volt, a színpadon is az. Íróként, rendezőként nekem az volt feladatom, interpretátorként, színészként pedig a Sztálint játszó Szakács Tibornak tehetsége, dedikációja kellett, hogy hiteles, belső igazsággal rendelkező portrét rajzoljunk Sztálinról, hogy a nézőt gondolkodásra késztesse, amely révén talán válaszok születhetnek a háborúval küszködő jelenünk nagy kérdéseire is. A monodráma során átélhetővé válik a kegyetlen diktátor belső énje, miközben számos ismeretre tehetünk szert a totalitárius hatalom természetéről és konkrétabban a múltszázadot meghatározó orosz-szovjet történelemről. A téma kihat a jelenünkre, hiszen az orosz-ukrán háború árnyékában éljük mindennapjainkat és a XX. század történései korunk nagyhatalmi törekvéseivel, konfliktusaival szoros összefüggésben állnak.
