Ma már nehéz elképzelni, de a 80-as évek második felében nagyjából minden második magyar fiatal metálos volt. Az alapokat a tényleg világszínvonalú hazai rock (a Piramis, a P. Mobil, a Hobo, a régi Edda stb.) teremtette meg hozzá, de sokat számított az is, hogy az évtized közepétől a szcéna olyan nagyjai kezdtek Magyarországra látogatni, mint az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon, a Scorpions vagy a Metallica. Abban a pezsgő időszakban – ha lehetséges megalapozott következtetést levonni az akkoriban divatos hátfelvarrók gyakoriságából – egy gyakorlatilag múlt nélküli, tizen-huszonévesekből álló német zenekar, a Helloween is beverekedte magát az itthoni kedvencek közé. Az a kor volt a heavy metal ősrobbanása: az eleinte nagyjából egységes stílus ezernyi al-ágra bomlott szét; megjelent többek között a speed metal irányzat, amelyet a Helloween fejlesztett tökélyre összesen két albummal (amelyek közül az első, a Helloween csupán egy EP volt, tehát ha a „full size” lemezeket nézzük, akkor voltaképpen csak eggyel, a Walls os Jericho-val) – hogy aztán egy éles fordulattal elhajózzon egy másik irányba, a power metal felé.
Infó
Helloween-koncert
október 26.
Papp László Budapest Sportaréna
A bődületes sikerben kulcsszerepe volt egy Kai Hansen nevű srácnak, aki egyszerre gitározott észvesztő tempóban, és énekelt úgy, hogy simán megvolt neki a magas C – az egykori joghallgató nem is bírta sokáig a kettős nyomást; előbb visszaváltott „csak” gitárra, majd az együttest is elhagyta. Amikor a helyére énekesnek fölvett, akkor még csak 18 éves és szintén hihetetlen magasságokban éneklő Michael Kiske-vel először léptek fel Budapesten (1987-ben a Kisstadionban), mindenki izgatottan várta, hogy élőben is megy-e majd neki a Ride the Sky-ben a magas C – simán ment, és amúgy is egy elképesztően jó koncert volt.
A csapat útját a műfajban megszokottnál jóval több tragédia kísérte: betegségek, egy öngyilkosság, személyi ellentétek, kiadói bojkott, permanens tagcserék. Ehhez képest most a 40. évfordulót (ami idén már 41) ünneplő jubileumi turnén vannak. A Helloween megszámlálhatatlan alkalommal járt nálunk, nekünk utoljára 2018 -ban a Fezenen sikerült látnunk őket. Már akkor is a mostanihoz hasonló „reunion” felállásban felállásban zenéltek. Ez a mai összeállításban a kötelező dobon és basszusgitáron kívül három gitárt és 2+1 énekest jelent: Michael Kiske és az 1994-ben csatlakozott Andreas Deris mellé a régi dalok némelyikében Kai Hansen is beszáll nótázni. És az az igazság, hogy a hangokon lényegesen kevesebb nyomott hagyott az elmúlt négy évtized, mint mondjuk az arcokon vagy a korpuszokon, ami ebben a szakágban meglehetősen nagy szó. A Helloweenről nem játszottak semmit, a Walls of Jericho-ról is „csak” a Ride the Sky-t meg a Heavy Metal-t, de aki valaha hallotta bármelyiket, az tudja: ezek egyike sem valami három hangból álló borízű dörmögés. Michael Kiske, aki 87-ben úgy festett, mint egy skandináv szívtipró, aki megszökött az Europe-ból, most kövér és kopasz. Andreas Deris a (festett) hosszú hajával egyött a nyugdíj felé tartó német kamionsofőrre emlékeztet. Kai Hansen pedig külsőleg bármely színpadon hitelesen tudná előadni a le- és szétcsúszott egykori rockzenészt. De nincs jelentősége: amikor elkezdenek zenélni, az ember nyugodtan becsukhatja a szemét, és visszaálmodhatja magát a 80-as, 90-es évekbe.
A kisebbre húzott nézőterű Arénát majdnem megtöltő közönség nagyjából ezt is tette a hosszúra nyúlt, a teljes életműből szemezgető koncert alatt. A hangulat egyszerre volt oldott és nosztalgikus, de ennyi év után ez nem is nagyon lehet másképp. Az meg valószínűleg csak a tudósítónak jutott eszébe, hogy hova juthatott volna a Helloween, ha megmarad a virtuóz, kombinatív és innovatív speed metal mellett, ahol sem az indulásnál, sem azóta nem járt a nyomukban senki.
