A mai Magyarország politikai térképét nem egyik napról a másikra rajzolták át. A Fidesz több mint másfél évtizede dolgozik azon, hogy a társadalom egy részében kialakítson és megerősítsen egy sajátos gondolkodásmódot – egy világlátást, amely egyszerre épít a biztonságvágyra, a közösségi összetartozás érzésére és a félelemre a „külső” vagy „másik” világgal szemben. Ez a folyamat fokozatos volt: a kezdeti politikai üzenetekből mára egy komplett világmagyarázat született, amelyben a „nemzet” mindig fenyegetve van, a „vezető” mindig megvéd, a „másik oldal” pedig mindig ellenség.
A médiarendszer átalakításával, a közbeszéd tematizálásával, a lojalitásra épülő jutalmazási rendszerrel és a folyamatos mozgósítással a Fidesz létrehozta azt az érzelmi-politikai buborékot, amelyben a valóság nem tények, hanem lojalitás alapján szerveződik. A Békemenet ehhez tökéletes tükör: a buszokkal érkező emberek nem csupán politikai támogatók, hanem egy gondolkodásmód hordozói, amelyet a hatalom évek óta tudatosan formál. Az ilyen gondolkodás – amely érzelmi azonosuláson, vezérkultuszon és információs szűrőkön alapul – éles ellentétben áll azzal, amit egy polgári demokrácia nevel: az önálló ítélőképességgel, a kritikai gondolkodással és a pluralizmus elfogadásával.
A Telex riportja a Békemenet buszos útjáról (Elbuszoztattam magam én is a Békemenetre a Fidesszel, hogy megtudjam, mi a baj a fiatalokkal, október 24.) pontosan ezt a világot mutatja meg. Az utasok között uralkodó hangulat békés, összetartó, derűs – de egyben zárt és önmegerősítő is. A beszélgetésekben alig jelenik meg kétely vagy kérdés, viszont erősen él a „mi” és az „ők” világa. A „mi” azok, akik tudják, kiben kell hinni; az „ők” pedig azok, akik nem értik vagy rosszindulatúak, akik „provokálnak”, „külföldről mondják meg”, „baloldaliak”, „kommunisták”. Ez a kettéosztott gondolkodás nem az emberek hibája – hanem az évek óta tartó, jól szervezett politikai szocializáció eredménye.
A buszon elhangzó mondatok gyakran forrás nélküliek, mégis tényként hangzanak el. „Ursula visszavonja a nyugdíjat”, „Zelenszkij felesége gyereket ad el”, „Brüsszel el akarja venni a rezsicsökkentést”. Ezeket senki sem kérdőjelezi meg, mert a közösségben a valóságot nem a bizonyítékok, hanem az érzelmi azonosulás határozza meg. Az a hír igaz, ami „beleillik a képbe”, ami nem zavarja meg a rendet. Az ilyen gondolkodás nem a tényekből épít világképet, hanem a világképből gyárt tényeket.
Mindez nem spontán történik. A Fidesz a médiát, az oktatást, a politikai kommunikációt és a közösségi mozgósítást úgy szervezte meg, hogy a hűség fontosabb legyen, mint a megértés. A „nemzeti együttműködés rendszere” tulajdonképpen egy kommunikációs ökoszisztéma, amelyben az emberek egyszerre kapnak identitást, magyarázatot és feladatot: „szeresd a hazát, védd a vezetőt, gyanakodj a másikra”. Aki ebben él, annak a külvilág információi zajnak tűnnek.
A Békemenet buszain az is kiderül, hogy a politika nemcsak érzelmekkel, hanem konkrét utasításokkal is dolgozik. „Kattintani kell, tiltani kell, törölni kell” – hallani a beszélgetésekben. A részvétel nemcsak fizikai jelenlétet, hanem digitális lojalitást is jelent: a „helyes” hír megosztása, a „rossz” komment elutasítása a politikai identitás részévé vált. A közélet így átalakul: a polgári részvétel helyét átveszi a reflexszerű mozgósítás.
A demokráciában a vélemény különbözősége természetes állapot, de itt a különbözőség fenyegetés. A kritikus kérdés nem párbeszédet indít, hanem gyanút kelt. Az eltérő véleményű honfitárs nem vitapartner, hanem „ellenség”, „hazaáruló”, „liberális”, „báb”. Így foszlik el lassan a közös valóság, és marad két, egymással alig kommunikáló Magyarország: az egyik hisz, a másik kételkedik – és egyik sem érti a másikat.
Pedig a demokrácia nem a hívők, hanem a gondolkodók terepe. Egy polgári társadalomban az ember tudja, hogy a vezető is tévedhet, a hatalom ellenőrzendő, és az információkat érdemes több forrásból vizsgálni. Tudja, hogy a más vélemény nem árulás, hanem a szabadság része. Tudja, hogy a közösség nem attól erős, ha mindenki ugyanazt mondja, hanem attól, ha képes elviselni a különbözőséget.
A Békemenet buszai tehát nemcsak embereket visznek a fővárosba, hanem egy gondolkodásmódot is, amelyet a hatalom hosszú ideje táplál és fenntart. Az utasok jóhiszeműek, lelkesek, elkötelezettek – de olyan rendszer termékei, amely éppen ezeket az emberi tulajdonságokat használja fel a politikai kontroll eszközeként. És amíg a kérdezés bátorsága nem válik ugyanolyan értékké, mint a lojalitás, addig a demokrácia Magyarországon legfeljebb formailag létezik, tartalmilag viszont csak egyirányú utazás marad – egy buszon, amely körbe-körbe jár.
A szerző oktatáskutató, a Tani-tani alternatív pedagógiai lap főmunkatársa.
