Mindjárt két másik szemszögből is – mégpedig a „luxizást.”
Az egyik Szoboszlai Dominik néhány milliós szettjéről jutott eszembe, amelyikben a legutóbbi hazai válogatott mérkőzésre érkezett – pontosabban az ezzel kapcsolatos „felhorgadásokról.”
Mindenek előtt szögezzük le, hogy Szoboszlai nem a magyar, nem is az angol adófizetők pénzéből kapja a fizetését, arról pedig nem ő tehet, hogy a világ torz értékrendje miatt egyes sportolók kettő, de akár egy hónapnál is kevesebb alatt megkeresnek annyit, amekkora a Nobel-díjjal járó pénzösszeg. Egyébként pedig tegye fel a kezét, aki ha megkínálnák egy ilyen fizetéssel, azt mondaná, hogy kösz nem, nekem ez sok lesz. Márpedig Szoboszlai az állítólag egymilliós farmerdzsekijéből naponta négyet is vehetne, de az alsó hangon is több mint kétszázmilliós autója is megvan kéthavi nettójából.
Az persze más kérdés, hogy nemcsak a sportolók, futballisták között vannak sokan, akik az irdatlan sok pénzük egy részét jótékony célokra fordítják – Jack Grealish, Messi, Ronaldo, a szenegáli születésű Sadio Mané vagy épp Szoboszlai csapattára, Mo Salah és mások–, de a jóval szerényebb jövedelmű Nobel-díjasok között is vannak ilyenek, elég ha csak Krausz Ferencet említjük. Nem tudni, a magyar fiatalember magába szívta-e már a Nyugaton egyébként eléggé általános szemléletet, hogy a gazdagság társadalmi felelősséggel is jár. Ha igen, akkor is jobb neki, ha nem tőle tudjuk meg, mert akkor meg azt fognák rá, hogy csak PR-célból teszi.
A magyar oligarchák esetében persze ez utóbbi sem feledteti el, hogy az ő esetleges jótékonykodásuk olyan, mintha a vérszívó rovar visszaadna valamennyit a zsákmányából. Viszont amikor olvasom például Hadházy Ákos „jelentéseit” hogy melyik politikus vagy tartozéka hány milliós táskával, cipőben, nyakkendőben virított éppen, mindig az jut eszembe, hogy én bizony nem tudom megállapítani egy óráról vagy napszemüvegről az árát. Emiatt persze most nyilván sokan gúnyosan nevetnek rajtam, pedig ha sokan, többen, sokkal többen lennének a hozzám hasonlók – akkor talán ezek a tárgyak is mindjárt veszítenének az „értékükből”. Hiszen egy húszmilliós óra nem attól válik presztízzsé, hogy ezerszer jobb, pontosabb, tartósabb a húszezer forintosnál, mert nem is az, hanem épp attól, hogy a húszmilliósat nem tudja akárki megvenni. Nem is akarná egyébként, mert minek; de azért nézegeti a katalógusokat, ismeri az árakat, és valahol a szíve mélyén mégis fáj, hogy nem tudja megvenni, mert ettől kevesebbnek érzi magát. Ezzel pedig pontosan azt teszi, amit amazok, akik ugyanezért tartják magukat többre, ugyanúgy alaptalanul. És ezzel vissza is kanyarodtunk a Szoboszlainál már említett eltorzult értékrendhez.
Emiatt lehet az is, hogy miközben mondjuk a kórházak helyett semmibe vezető körforgalmakra, húsz centi magas kilátókra és hasonlókra eltékozolt, ellopott pénzt kemény kritikával illetjük – ennek a hivalkodó, kivagyi pénzszórásnak a jellemzésére pedig a becéző, szinte már gyöngéd luxizás kifejezés terjedt el.