Három hete elmentem egy magyar stand-up estre Edinburgh-ban és annyira ordenáré és gyenge volt, hogy arra jutottam, a fejenkénti negyven fontért azt hiszem, én is tudok ilyet csinálni. Még nem jártam magyar rendezvényen Skóciában, a többi magyar még biztatott is utána, ha ez ordenáré volt, akkor mit mondtam volna a korábbi Badár káromkodás-cunamira?!
Szóval most nem tudom, kinek mondjam el, de lenne véleményem. Azonban, olyan sokan beszéltek nekem, sűrítve az elmúlt két napban az éterből, hogy attól tartok, én is csak űrszemét lennék, egy kellemetlen affektáló arc valakinek, akinél felbukkan a fizimiskám, már ha fizetnék érte, hogy előbbre kerüljek a sorban, és engem emeljen ki a digitális tér. Ha meg nem fizetnék érte, akkor elnyel az érdektelenség lápja.
Édes istenem, mennyi ember beszél a többinek! Volt ezer katonai szakértő, csak Ukrajnáról, külpolitikai zseni, belföldi elemző, botrányhős, állatvédő, kutyavédő, vegán harcos, örökségvédő, várkút leletmentő, lovasíjász, életmódhuszár, horgász tippadók, táplálkozási szaktanácsadó, edzők, személyi edzők, jógaoktatók, életmódguruk, utazó bloggerek, akik távoli tájakról okoskodnak orosz hotelekből, Afganisztánt bicajjal átszelők. Azt hiszem, most két nappal a lázrohamom után, nem látom, hogy én bármit hozzá tudnék rakni ehhez a dologhoz...
Pedig olyan szívesen elmondanám, hogy lenne ötletem a Sziget megmentéséhez, csak attól tartok, ez sem jut el senkihez, akit érdekelne, vagy ha érdekelne is valakit, akkor is szembe menne ezernyi érdekkel.
Szóval én is csak egy zajfaktor lennék, Karikó Katalin nevezte zajnak a plebsz zajongását, a nem hozzáértők zajának. Szégyenkeznék, ha Karikó Katalin zajnak nevezne.
Volt itt Skóciában egy magyar fotós. Részegen azt üvöltözte az éjszakában, tömören összefoglalva a véleményét a pénzről, és hogy milyen károkat okoz a mindennapokban, szóval azt kiabálta, hogy „a pénz ba...a el az egész ge...it!” Sokat röhögtünk rajta, de igazából ettől tömörebben magam sem tudtam volna összefoglalni a dolgokat. Valami termékminta-fotós volt az úriember és a naponkénti önprostituálás, hogy azzal megy el a drága idő, hogy temus szarokat kell lencsevégre kapnia, meg eladhatósági számokat emelni üzletláncoknak, logikusan vezettek el ehhez a mondathoz és az önostorozáshoz.
Meghökkenve olvasom, hogy nagyon úgy fest, meghal a Sziget fesztivál. Miért? Mert a pénz bassza el az egész gecit!
Ülök, lecsukom a szemeimet és vigyorgok, futnak a képek, még volt a falunkon kiragasztva Egerben egy pár száz forintos sziget jegy, akkor annyi volt a belépő. Úristen, én mennyit röhögtem ott! Egy hatalmas lufi lebeg a levegőben és rajta sértő felirat a biztonsági szolgálat felé. A bejáratnál, több száz lejmoló punk és csöves, mert simán össze lehetett tarhálni a belépőt, vagy összeszedni üres üvegekből. Mogyoró barátunk Egerből az arcán csúszva, kántálva kért hozzájárulást a borához, rejtői figuraként.
A fesztivál nem volt csilli-villi eleinte, kinn ettünk a sarki boltban, a piát dinnyében vittük be, befecskendezve, és kenyérbelsőben a töményet. A vendégsereg sokkal színesebb volt, az egész népet szimbolizálta, nem az elit bulija volt. Gruftik, punkok, rockerek és diszkósok tömörültek, kevés külföldivel. Nem voltak kerítések, az egész szigeten lehetett sétálni, fürdeni, szeretkezni, tivornyázni és kalandozni. Az egyik szigetcsúcson volt valami halászcsárda, ott is mennyit bandáztunk, de a neve sem jut eszembe. Nem volt mobiltelefon és internet ezen korban, mindenki egy hatalmas üzenőfalon hagyott papírfecnikkel kommunikált. A buli előtt hetekkel, vagy napokkal korábban megbeszélt találkozón, mind a 35 ember ott volt, de aki elkésett, azt is összeszedtük akárhonnan is, pár órán belül.
Sokan egyszerűen beúsztak vagy beeveztek lopott csónakon, Petiék a sziget felett ereszkedtek a vízbe és csak odasodorta őket a víz. Egri haverok tömege vonaglott mindenhol, Rudiék egy pocsolyában feküdtek, falapra ágat szereltek, mint egy mobiltelefon (a legkorábbi mobilok ekkor jelentek meg, olyanok voltak mint három tégla összekötve méretileg...) és azt üvöltözték Gállal, hogy „eladni, mindent eladni!”, mint valami üzletemberek, körülöttük tömeg, és fotózták őket. Mi bemásztunk a nagyszínpad mögötti büfébe, a Jethro Tull iszik mellettünk, egy segítőkész valaki mondja, ha elkapnak a biztonságiak, cipőzés lesz. Látom is, valakiket már rángatnak is kifelé, Olivérrel egymásra nézünk, még megisszuk a sörünk, vinnyogva-röhögve futunk, kerítésen felugrás, a kutyák fogai a lábunk után csattannak, mint egy filmben! A jegyekkel a trükközés, hogyan lehet napijeggyel egy hetet eltölteni bent, hogyan lehet hamisítani, feketén venni az aluljárókban, hogyan lehet levenni és átrakni más karjára, úgy hogy ő is be tudjon jutni?! Hogyan rejtőzzünk jegy nélkül nappal, mint Vuk és Karak, és csak éjjel jönni elő, mert a sötétség a barátunk!
Löncshúson és kenyéren élni, random emberekkel találkozni, értelmetlen dadaista performanszokat látni és elfeledni, mert senki nem járt kamerával. Nekem a komplett kamasz- és fiatalkorom kimaradt dokumentációilag, mert egyszerűen senkinek nem volt gépe, vagy ha volt, buliba nem hozta el.
Egy ember személyi igazolványokat vett, öccázért, és mindenki eladta, mert kellett piára a pénz. Az enyémet nem vette meg, mert sérült volt, valami hülye Hitler-bajuszt rajzolt a képemre, meg okos beírások kerültek a megjegyzések rovatba...
És vonultunk és röhögtünk, és ott volt kérem mindenki! Egy barátunk, aki ma egyedüliként egy amerikai animációs filmfesztiválon képviseli Európát, rávetette magát egy, a Szigeten dolgozó barátnőnk főnökének lábára és csókolgatta a cipőjét és azt üvöltözte, hogy „engedje meg főnök úr, hogy kifejezzem legmélyebb megbecsülésemet!” A barátnőnk azonnal elvesztette a munkáját, de minket ez nem érdekelt, röhögtünk és vonultunk.
Ma egyetemi tanárok, marósok, kőművesek, dizájn-mesterek, filmrendezők, ácsok, asztalosok, megcsúszott életművészek, jogászok, kézműves mesterek, szobrászok, festőművészek, diszpécserek, régészek, földmérők, mérnökök, programozók, segédmunkások és Jehova tanúi vezetők, apák és anyák, példás állampolgárok, mind ott voltunk, mocskosan és porosan, gyanús cigiket szívva, batikolt pólókban, bakancsban és napokig nem aludva, tombolva, főleg magyar zenékre, mert nem csődítették ide millió dollárokért a sztárokat és mi boldogok voltunk sztárok nélkül is. Nem volt még gépzene sem a legelején, azt sem tudtuk, hogy egy nap már szinte csak elektronikus zene lesz mindenhol, és a zenekarokat felváltják az egyéni előadók.
A Szigettel nőttünk fel, hiszen majd egy évtizedig, szinte minden bulira kimentünk.
Aztán elkoptam.
Előbb külföldre mentem.
Aztán ott tanultam.
Aztán drága lett a jegy.
