A költő október elején tért vissza szülővárosába. Versei évek óta nem jelenhettek meg. Olyan régen, hogy rajta kívül alig tudta valaki, hogy még mindig ír. Fogalma sem volt, mit hoz a jövő. Egy építőipari vállalatnál dolgozott segédmunkásként, akkor éppen a Dunántúlon. Meg sem fordult a fejében, hogy az lesz az utolsó munkanapja. Földet lapátolt, elege volt mindenből. Ásóját eldobta, elindult a barakkok felé, összecsomagolta holmiját. Az utána siető munkavezetőnek annyit mondott: hazamegy. Látszott rajta, hogy nem lehet megállítani.
Anyjánál húzta meg magát. Egész nap olvasott, mellette előkereste az elmúlt hónapokban írt verseit, javította, befejezte azokat, újakba kezdett. Harminchat éves volt, kötete még nem jelent meg. Esélye sem volt, hogy ez belátható időn belül megtörténhet. Egy angol költő egysoros verse járt a fejében, amelynek Élet a címe: „Én az egészet nem így képzeltem.” Hogy a diktatúrában élő, hivatásától megfosztott, rendőri zaklatásoknak kitett költő mennyire nem úgy képzelte, arról a demokráciával kipárnázott, a jólétben elszenderült szigetországi, egészen más gondokkal küzdő pályatársnak fogalma sem lehetett. Költőnknek alig volt mit ennie, anyja üzemi ebédjének felét kanalazta esténként, előtte falta a Krúdy-regényeket.
Nem látszott mozdulni semmi, majd hirtelen megérkeztek az első hírek Budapestről, hogy kitört a forradalom. Évekkel később fogalmazott úgy, hogy egyetlen napon omlott össze három rendíthetetlennek látszó hatalom: a párt, az ÁVH és a rendőrség. Azonnal a városházára sietett, ahol már megalakult a helyi forradalmi bizottság. Ők még emlékeztek a koalíciós idők legjobb helyi újságírójára. Azonnal feladatot kapott. Higgadtságának, nyugalmának és méltányosságának is köszönhető, hogy szülővárosában egyetlen pofon sem csattant el október 23-a és november 4-e között. Közben minden megtörtént, ami a forradalom velejárója volt. Ledöntötték a vörös csillagot, lefegyverezték a helyi ÁVH-t és rendőrséget, élelmiszerekből és kötszerekből álló szállítmányt indítottak Budapestre.
Ezekben a napokban lépten-nyomon egy másik Magyarországgal találkozott, ha az utcán, a forradalmi bizottságban vagy az üzemekben összehívott munkásokkal beszélgetett.
A komoly tekintetek mellett mindenütt mosoly, a felszabadultság érzése, tettvágy és segíteni akarás tükröződött az emberek arcáról. A forradalom bukása után letartoztatták, bántalmazták, Kistarcsára deportálták, egy emberséges ügyésznek köszönhetőn néhány hónap után szabadon engedték. Titkosszolgálati megfigyelése ekkor kezdődött, és tartott egészen 1989-ig. Három évtized alatt közel harminc spicli jelentett róla, ahogyan ez utólag kiderült.
Valamikor az 1980-as évek középén baráti társaságban mesélt a forradalom tisztaságáról, közben felidézte az angol költő egysoros versét, amihez hozzátette, hogy a napokban megírta saját megítélése szerinti legjobb versét. Az Október 23-a című így hangzik: „Én ezek után a nem tudom azt mondani, hogy egyik nap olyan, mint a másik.”
Más sem.