Európában mindenki békét akar. (Vlagyimir Putyin kivételével, aki elsőnek Ukrajnát akarja, aztán majd meglátja.) A kérdés az, hogy mitől lesz béke. Attól, hogy mint a kormányfő politikai igazgatója, Orbán Balázs javasolta, feltesszük a kezünket és megadjuk magunkat, vagy attól, amit józanabb pillanataiban Orbán Viktor is elismer, hogy megerősítjük a védelmünket? Mindenféle nemzetiségű, Európa stratégiai védelmén dolgozó tábornokok azt jósolják, hogy Oroszország 3-5 éven belül újra rendelkezni fog azzal a katonai erővel, amellyel megkísérelheti rákényszeríteni akaratát a balti és kelet-európai országokra. Lehet abban reménykedni, hogy nem így lesz, a Kreml meggondolja magát és beéri Ukrajnával, de, mint az amerikai tévés Anderson Cooper mondása tartja, a remény még nem terv. Európának tervre van szüksége, meg némi időre annak megvalósításához.
A magyar miniszterelnök azt hajtogatja, hogy Európa fölöslegesen önti a pénzt Ukrajnába, az ukránok védekezzenek csak egyedül, nekünk ehhez semmi közünk. Ez minden szempontból hibás álláspont. Moszkva – és Orbán Viktor – úgy értelmezi a helyzetet, hogy Oroszország voltaképpen a komplett nyugattal háborúzik. Ez nincs így és ha egy csöpp szerencsénk van, akkor nem is lesz. Az ukránok negyedik éve állnak ellen a valóban hatalmas orosz haderőnek. Semmi sem utal arra, hogy ez az ellenállás akár katonai, akár társadalmi vagy politikai szempontból össze készülne omolni. Márpedig egészen addig nincs szükség arra, hogy a NATO közvetlenül, katonákkal is bekapcsolódjon Európa védelmébe. Ha nem akarjuk, hogy magyar katonák a fronton találják magukat, akkor arra a legjobb eszköz az ukránok, illetve a közös európai védelmi tervek támogatása. Egy Oroszország és a NATO közötti háborúból Magyarország akkor sem maradhatna ki, ha Orbán Viktor a miniszterelnök. Mint ahogy a mostani, viszonylag alacsony szintű szembenállásból sem maradunk ki: a balti országok légterében magyar felségjelű Gripenek is vadásznak orosz behatolókra. Ha áprilisban a Tisza Párt nyerne, azzal sem kerülnénk közelebb a háborús részvételhez, pont ellenkezőleg: Európa attól csak egységesebbé, tehát erősebbé és az esetleges orosz agresszió szempontjából elrettentőbbé válna, ami csökkentené a háborús veszélyt.
Szent igaz, a háború majd tárgyalásokkal végződik és minél hamarabb, annál jobb. Az viszont nem igaz, hogy a magyar kormány tevékenysége ezt hozná közelebb.
Bármit beszéljen Orbán, kormánya a háború kormánya. Félrevezeti híveit, amikor úgy tesz, mintha Ukrajna és a közös európai erőfeszítések akadályozása a békét szolgálná. Fordítva van, ezzel Putyin háborúját és Oroszország terjeszkedését támogatja.
Márpedig minél tovább tart a háború, annál több ember hal meg, annál nagyobb az ukrajnai (és oroszországi) pusztulás és annál rosszabbak a világgazdasági következmények.
Az is átverés, hogy az oroszok eleve legyőzhetetlenek lennének. Afganisztánból például ki kellett vonulniuk – az a háború felgyorsította a Szovjetunió széthullását –, Szíriában sem ők győztek, a közelmúltban pedig meg sem próbálták megvédeni ősi szövetségesüket, Örményországot. Márpedig amikor Donald Trump Orbán Viktortól megkérdezte, győzhetnek-e az ukránok, azt a választ kapta, hogy micsoda buta kérdés, az oroszokra nem lehet vereséget mérni.
Az amerikai elnök az elmúlt tíz hónapban már többször változtatott az álláspontján, most ismét ott tart, hogy az oroszokra próbál nyomást gyakorolni. Ez újfent alkalmat kínál Orbánnak oroszpárti politikája arcvesztés nélküli módosítására, elvégre azzal nem az „ellenséges” Európai Unióhoz, hanem a „baráti” Trumphoz közeledne. Magyarország ezalatt minden különösebb reklám nélkül fegyver- és lőszergyárakat létesít, alkalmazkodik a megváltozott világhoz, ami helyes. A miniszterelnök azonban szövetségeseinkről állítja, hogy háborúpártiak, miközben „békepárti” beszédében ki sem ejti Oroszország vagy Putyin nevét, nem mondja meg békemeneteseinek, ki az agresszor. Még jó, hogy nem ismételte meg az egésszel Amerikát, a briteket és a NATO-t vádoló moszkvai narratívát...