Gimnáziumi társaimmal Székesfehérvárott tartottunk osztálytalálkozót. Budapesti középiskolánk, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium egyik legkedvesebb tanára, a Fehérvárról származó Jávor Ottó születésének 100., halálának a 30. évfordulójára emlékeztünk, a róla elnevezett Jávor Ottó téren, az emlékére általunk állított, a nevét bevésve őrző bazaltszikla mellett.
Estig tartó eseménysorozat vette a kezdetét, mert osztálytársunkat, Szikora Jánost is köszönthettük korábbi munkahelyén, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, majd néhányan részt vehettünk a Vörösmarty Irodalmi Társaság estjén, amit Jávor Ottóról és fehérvári tanárkollégájáról, a neves tankönyvíró Mohácsy Károlyról tartottak. Jávor Ottó és Mohácsy Károly tanított Fehérváron is, ám egyikük sem abban a középiskolában, ahová Orbán, a miniszterelnök járt.
Tudom, butaság innét eredeztetni a miniszterelnök fiatalkori önmagát is eláruló pálfordulását, de annyi biztos: ha részese lett volna annak az élménynek, amit egy hozzájuk hasonló tanár elementáris hatása jelent, akkor nem a pénzt, a hatalmat és a „fehérvári huszárok brutális ordenáréságát” választotta volna. Ő lehetett volna a példa rá, hogy egy falusi srác kiemelkedik a mocsárból és világítótoronnyá válik.
JÁVOR OTTÓNAK SZINTE MINDENT KÖSZÖNHETTÜNK. Érdeklődést az irodalom, a művészetek, a zene iránt, az emberi méltóság tiszteletét és a megtörhetetlen szabadságvágyat. Jávor Ottó nem volt az osztályfőnökünk, mégis, a személyiségének példamutató ereje okán ő vált (egyik osztálytársunk, a később gimnáziumi igazgató Lami Pál szerint) tiszteletbeli osztályfőnökünkké.
Nem csupán azzal, ahogyan történelmi keretbe ágyazva beszélt Juhász Gyula szerelméről, képzőművészeti alkotásokkal illusztrálva a görög istenek, a görög mitológia nyugati civilizációt átszövő, máig tartó hatásáról. Nem is azzal, hogy kedvenc focicsapata, a Videoton vasárnapi vereségének gyászától indítva - mert szenvedélyes Vidi drukker is volt - tudott megismertetni bennünket a gyászmunkával - irodalomban, zenében, festészetben. Talán még azzal sem, hogy elmesélte a katedrán és a regényeiben, hogyan élte át és túl kamaszként, leventeként a második világháborút, a hadifogságot, a háború utáni újrakezdést.
Talán inkább azzal a figyelemmel, ahogyan a mi életünk történeteit hallgatta; talán azzal, hogy mindig tudott ezekre az eseményekre „rímelő” alkotásokról, hősökről beszélni. A leginkább azonban azzal, hogy – bármennyire óvta is ettől igazgatónk - „a diákok uszályába került”. Barátjával, Mohácsy Károllyal ellentétben nem írt tankönyvet, sőt kínosan kerülte a tankönyveket, mindig az eredeti, „tiszta forráshoz” vezetett el, talán azért is, mert maga is elbeszéléseket, regényeket, kisregényeket írt, egyet éppen a mi osztályunkról („Emma nagysád énekeljen!”)
Noha nem tanított könyvből, nagyon is tisztelte Mohácsy munkásságát, akinek könyveiből harminc év alatt diákok milliói készülhettek fel, mindaddig, amíg az Orbán által képviselt új kurzus durva bagariacsizmája Takaró Mihály lábán be nem takarta a régi, Mohácsy-féle tankönyvet. Ezen biztos éppúgy felháborodott volna, ahogyan kedvenc osztálya, azaz mi felháborodtunk zsarnoki természetű, tenyérbemászó nyájassággal vallató igazgatónk megtorlásain társunk vagy társaink ellen. Ha a mi osztálytársunk jelentette volna fel a kedvenc tanárunkat – ahogyan ez Mohácsy Károllyal Székesfehérváron történt –, a feljelentő nem maradhatott volna meg az osztályban, a gimnáziumban, de még a városban sem. A mi fülünkben mindmáig visszhangoznak kedvenc tanárunknak, Jávor Ottónak a szavai: „..a képmutatással, a gyűlölettel és a kegyetlenséggel szemben meg kell őriznünk annyiszor megcsúfolt eszményeinket: a szabadságot és az emberséget. Mindhalálig.”
KERESSÜK PETŐFIT. Éppen kilencéves volt a mai miniszterelnök, amikor 1972-ben Zolnay Pál (rendező) és Berek Kati (ott riporter) útnak indult, hogy Petőfi Sándor születésének 150-ik évfordulójára (1973), bejárva az országban azokat a helyeket, ahol a költő életében megfordult, elkészítsék azt a filmsorozatot, amely bemutatja, hogyan él, milyen szerepet tölt be a magyar lakosság emlékezetében Petőfi. Emlékezetes epizódja volt a filmnek, amikor Kiskőrösön egy suttyó, kerekfejű gyerektől kérdezték: „Ismeri Petőfit?”, A válasz mindenkinek meglepetés volt, a gyerek nem ismeri, nem is hallott róla, ám nagyon határozottan válaszolt arra a kérdésre, hogy „mi akarsz lenni?”. Hát focista!
Biztos vagyok benne, hogy a kilencéves Orbán sorolta volna Petőfi verseit, de számára sem látszott más kiemelkedési út, mint focistává válni.
Talán ugyanolyan dacosan válaszolt volna, mint kiskőrösi kortársa, érzékeltetve, hogy micsoda hülye kérdés ez, amikor az embernek egy az útja: focistává válni. Ez a dac mondatta vele évtizedekkel később („Mi leszel, ha nagy leszel?” - Fekete Doboz interjú): „Ahonnan én jöttem, az kulturálatlan, nincs semmiféle kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen semmiféle köze, állatokat tartottunk, de a paraszti kultúráról már rég nem volt szó abban a faluban, munkáskultúra semmilyen nem volt. Polgári kultúra elő sem jött. Én egy ilyen kulturálatlanságból jöttem.”
Az a mocsár és lápvilág, ami egész Magyarországot évszázadokig jellemezte, még a koronázó várost, Székesfehérvárt is ez vette körül – amit még a Fehérvártól nem túl távoli Sárrét vagy az előkelő névre váltott valahai Sár (ma Nádasdladány) a nevében és tájban őriz -, nem hagy kétséget afelől, hogy ha volt is néhány világítótorony, mint Jávor Ottó vagy Mohácsy Károly, a gimnazisták többségének fejében nem ők világítottak. Ezért úgy érezhették, nem maradt más út a kiemelkedésre, mint hasonulni a város, az ország felett uralmat gyakorlókhoz (orosz megszállók és szálláscsinálóik), vagy focistává válni. Ám ha ez utóbbi nem sikerül, akkor bizony marad Ady jóslata a magyar Ugarról. „Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”
EGY ISTEN SE TUDNÁ LEFOGNI / EREINKBEN MA MÁR A LÁZAT. / MA MÉG TÁN EGYMÁST ÖSSZETÉVESZTJÜK, / HOLNAP EGY LESZÜNK, ÉSZRE SE VESSZÜK.” (Ady: Rohanunk a forradalomba) A világítótorony és a mocsár mindig egyszerre van jelen - és nem csak Székesfehérváron. Csütörtökön ez jól látszott a vonulók között Budapesten, de az egész országban. Ma már hétfő van. Lesz még sok csütörtök és sok hétfő. A mocsár felett mindig világít egy világítótorony. Jövőre is fog.
Mit is írt erről Jávor Ottó? „Azután kopott télikabátodhoz szorítva az osztálykönyvet, kimégy, végig a folyosón, végig az életen, sokszor mocsokban, de be nem mocskolódva, felemelt fővel.”
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
