Furcsa fintora a sorsnak. Élelmes sajtófotósok kiszúrták, hogy az ünnepi beszéd idején Orbán zakóján valami rovar mászkált. Egy szakértő szerint mezei poloska. Talán revansot akart venni, mert társait a szónok és eszmetársai túl sűrűn emlegették negatív kontextusban.
Pech. A miniszterelnök éppen le akarta cserélni a poloskázó Orbánt egy másik, atyaibb Orbánra, aki az ellenfeleit némi lesajnáló empátiával csupán „megtévesztettnek” nevezi. A poloska felgyorsított törzsfejlődéssel szinte emberré lett, igaz, kicsit hülyécsékévé.
Nem tudom, az ú.n. „megtévesztetteknek” jobban esik-e, ha simán lehülyézik őket, mint ha férgezik, részemről szoros a verseny. Mindenképpen kínos, ha erre - a múltakra emlékeztetőül - belemászik a beszédbe egy poloska.
A szándék nyilvánvalóan az volt, hogy Orbán - aki eddig következetesen a saját táborhoz beszélt - most újabb rétegeket édesgessen magához. Logikus törekvés ez mindkét oldalon. A frontok beálltak, még egyik oldalon sem biztos a győzelem. A Tisza ugyan fölényben van, de ha a határon túli levélszavazatokat, a körzeti machinációkat, az ígérgetéseket és a legnagyobb váltóerőből óhatatlanul lecsípő, mégoly jó szándékú, más ellenzéki szavazatokat tekintve inkább döntetlenről mernék beszélni. Ezért mindkét ünnepi szónok túlnézett a saját táborán, túlkiáltotta annak határait. Így váltak a rendezvények a sajtó találó terminusával „megbékélésversennyé”. Orbán ezt a „békepártiság” - tudjuk, hogy hazug - ismételgetésével, Magyar Péter azzal az új hangsúllyal akarta megnyerni, hogy a sokak által várt igazságtétel a 3-4000 vétkest sújtja, a többieknek viszont jön a szintén várt megbékélés, a kéznyújtás a szétszabdalt táborok között.
Orbán kellemetlenkedő poloskáját személyesen nem figyelhettem meg, a TV képernyőjén át nem látszott. De a másik menetre - ahol a nemrég még poloskáknak bélyegzettek vonultak -, elmentem. Gondolkodtam rajta, hiszen tipikus óellenzéki vagyok, korra is elég ó, ellenzékiként pedig egy immár 36 éves baloldali párt tagja. Az is maradok, a liberális és a szociális értékeknek elkötelezett baloldali, nem szándékozom belépni a Tiszába, nem is ácsingóznának utánam. De ez most többről szólt, mint két pártrendezvényről: kétfajta akaratról. Délelőtt azokat várták, akik a rendszert és a kormányt megtartani akarják, délután pedig azok jöttek, akik változást akarnak. Előbb kormányváltást, mert enélkül nincs rendszerváltás sem. Ebben a megoszlásban nem kérdés, hogy hol a helyem.
A helyemen is voltam, bár sokféle ember között. Született közös szelfi Székelyföldről érkezett fiatalokkal, barátságos integetések fogalmam sincs, eddig kikre szavazóktól, és találkoztam baloldali ismerősökkel, párttársakkal is. Mert nem igaz, hogy a régi ellenzéki tábornak csak a külső, bizonytalankodó héja támogatja - lehet, hogy jobb híján, de támogatja - a Tiszát. Az el nem odázható változásért (ha elodázzuk, belehal az ország lelke) ezt teszik nem kevesen a baloldali és liberális pártok egykori „kemény magjából”, legtudatosabb választói köréből is. Nem igaz, hogy Messiást látnak Magyarban. Éppen hogy nem akarnak Messiásra várni, mert tudják: minden perccel egyre végzetesebb, visszafordíthatatlanabb útra sodródhat az ország. Annak idején baloldali pártot is azért választottak, mert az ország a fontos. Mert ugye erről volt szó? Ha csak jó társaságot kerestünk volna, belépünk egy sakk-klubba vagy dalkörbe.
Most az igazi kérdés az volt, melyik menetnek hitelesebb az ú.n. békeüzenete. Melyiket hallják meg a táboron túl is?
Orbánt nemcsak az az átkozott poloska hiteltelenítette. Hanem az is, hogy a fideszes kórust nem figyelmeztették időben a hangváltásra.
Bencsik András a Demokratában az előző nap még azt jósolta, október 23-án „bizonyítást nyerhet”, hogy „a Tisza mozgalom rejtett kapcsolatban áll a német antifa mozgalommal, és a modern baloldali demagógia eszközeivel ugyanazt a felforgató stratégiát követi”. A Fidesz frakcióvezetője megelőlegezte, hogy a nemzeti menetre „azok látogatnak, akik élvezik a gyűlölködést.” Megértem, hogy nem mindig öröm ezekkel az urakkal társalkodni, de Orbán azért igazán szólhatott volna nekik, hogy most másik lemezt kell feltenni.
Persze a háború ügyében ő sem tudott másik lemezt előkapni. Putyinék előző nap intéztek dróntámadást egy óvoda ellen, de Orbán szerint a háború felelőse a „brüsszeli kígyófészek”, a „brüsszeli elnyomók”. Ők hiúsították meg Trump béketörekvéseit is. Erről meg Trumpnak felejtett el szólni, aki most Putyint kárhoztatta.
A dolog egyre kínosabb. A Békemenet élén ezt a molinót vitték: „Nem akarunk meghalni Ukrajnáért”. (Az ukránok sem akartak. De megtámadták őket. És rajtuk keresztül mindazt, ami nekünk is fontos. Az ukránok, akiket Orbánék gyaláznak, most helyettünk, értünk halnak.) A gyalázatos müncheni egyezmény idején, amikor némely nyugati vezetők úgy vélték, Csehszlovákia beáldozásával majd megbékéltethetik Hitlert, azt íratták mentegetőző plakátjaikra: „Meghalni Danzigért?”. Ugyan már, nem vagyunk bolondok - hangzott a ki nem mondott válasz. Simogassuk Hitler buksiját, akkor majd nem harap.
Nemcsak a poloska idézi kínosan a tegnapot..
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.