Három év Giorgia Melonival

Amikor 2022 őszén Giorgia Meloni átvette Olaszország irányítását, Európa sok helyén pánikszerű figyelem kísérte a római hatalomváltást. Az első nő az olasz jobboldalon, aki kormányfő, a posztfasiszta gyökerű Olasz Testvérek (FdI) vezetője számos országban félelmet keltett: vajon elmozdítja-e Itáliát a demokratikus útról, megerősíti-e a szélsőjobboldalt Európában, és hogyan viszonyul majd a Putyin-ellenes brüsszeli konszenzushoz.

Három év után a válasz árnyaltabb, mint ahogyan a várakozások vagy a félelmek sejtették. Meloni nem döntötte meg a rendszert – de nem is reformálta meg. Sikerének lényege abban áll, hogy Olaszországot politikailag stabilizálta, önmagát pedig az európai konzervatívok élvonalába emelte. Ám mindezért jelentős árat kellett fizetni: a valódi gazdasági és társadalmi megújulás elmaradt, a politikai tér pedig egyre inkább személyes lojalitások mentén szerveződik.

A modern Olaszország történetében ritkaságszámba megy a három évet megélt kormány. Meloni sikerének kulcsa, hogy uralja koalíciós partnereit, akiknek – a gyenge támogatottság miatt – nincs érdekük a szakításban. Matteo Salvini, a Liga vezére, aki korábban Putyin-párti nyilatkozataival és orosz kapcsolataival kavart vihart, ma gyenge politikus.

Meloninak sikerült megfékeznie a radikális oroszpárti hangokat, miközben maga következetesen kiállt Ukrajna területi integritása és európai támogatása mellett. A háború ügyében tanúsított határozottsága nemcsak a nemzetközi partnerek, hanem a saját pártjának mérsékeltebb szárnyát is megnyugtatta: Olaszország a NATO-ban és az EU-ban megbízható szövetséges maradt. Ezzel Meloni – a háborús korszakban különösen ritka – kiszámítható jobboldali vezetővé vált. Ez az irányvonal megfelel a másik koalíciós partnernek, a Forza Italiának, amely a koalíció legmérsékeltebb politikai ereje.

Meloni politikai identitását három jelszó foglalja össze: Isten, haza, család. Ezek a hagyományos értékek adják beszédeinek érzelmi alapját. Pártja mögött mára komoly regionális bázis áll. Ez a területi beágyazottság biztosítja számára, hogy az állami intézményekben és a pártstruktúrában is erős vezető legyen.

Az első évben még sokan attól tartottak, hogy Meloni a  „szuverenista” lengyel és magyar vonalat erősíti majd Brüsszelben. Három év után azonban világos, hogy az olasz kormányfő rugalmas, de nem lázadó. Bár mélyen szuverenista meggyőződésű, felismerte, hogy Olaszország gazdasági érdekei szorosan kötődnek az EU-hoz. Ennek megfelelően képes volt kompromisszumokat kötni: elfogadta az uniós helyreállítási alap feltételeit, támogatta a közös védelmi-ipari kezdeményezéseket, és igyekezett konstruktív partnerré válni a bizottsági vitákban.

Gianfranco Pasquino olasz politológus a Die Presse osztrák lapban úgy fogalmazott, A miniszterelnök nem pragmatikus, de rugalmas: alkalmazkodik, ha kell, de mindig megőrzi a különutas olasz álláspontot. Ez a kettősség – Brüsszelben mosoly, otthon dac – egyszerre forrása sikerének és ellentmondásainak. Nagyon figyel az amerikai kapcsolatra is, a Biden-kormánnyal pragmatikus, barátságos viszonyt tartott fenn, Donald Trumppal pedig személyes rokonszenv köti össze. Ez felértékeli európai szerepét: az EU-nak jól jön egy kormányfő, akire közvetítőként számíthat a transzatlanti tengelyben.

De Meloni nemcsak politikus, hanem kiváló színész is. Tudja, mikor kell keményen beszélni, mikor kell mosolyogni, vagy éppen csókot váltani a kamerák előtt. Az olasz választók nagy részének ez nem üres látvány: az a benyomásuk, hogy Olaszország ismét a világ reflektorfényébe került. Ebben rejlik Meloni legnagyobb belpolitikai tőkéje – sokat ad a látszatra. Még ha a gazdasági eredmények szerények is, a közérzet javult: a kormány működik, nincs napi káosz, az ország „komolyan vehető”. Ez az illúzió is politikai érték.

A három év mérlege itt a legellentmondásosabb. Meloni kormánya javította a költségvetési fegyelmet, a GDP-arányos államadósság enyhén csökkent, részben Giancarlo Giorgetti pénzügyminiszter határozott politikájának köszönhetően. És a járvány utáni EU-forrásokat meglepően hatékonyan használták fel. Ugyanakkor a növekedés továbbra is gyenge (0,7 %), a bérek stagnálnak, a produktivitás évtizedek óta nem nő, a strukturális reformok elmaradtak. A hatalom fenntartása előrébb való, mint a fájdalmas átalakítások. A középosztály adóterhei enyhültek, de az oktatás és a kutatás alulfinanszírozott maradt. Pasquino szerint „Meloni a változatlanság stabilitásában hisz” – és ezzel talán a legtöbbet mondta róla.

A miniszterelnök egyik központi ígérete az illegális migráció megfékezése volt. A statisztikák azonban mást mutatnak: a tengeren érkezők száma nem csökkent, az albániai befogadó-terv csak papíron létezik. A retorika kemény maradt – „senki sem jöhet engedély nélkül” –, de a valóságban az olasz gazdaság éppen ezekre a munkavállalókra szorul. Meloni ezt tudja, de nyilvánosan nem mondhatja ki: a szavazói tábora elvárja a keménységet. Ez a kettősség – retorikai szigor és gyakorlati rugalmasság – politikájának egyik állandó jellemzője.

Meloni vezetési stílusát gyakran illetik az „autoriter” jelzővel. Valóban nem szívleli a parlamenti vitákat, és igyekszik a közmédiát a kormányzati narratíva szolgálatába állítani. A Rai közszolgálati csatorna fölötti befolyás régi hagyomány, de Meloni esetében újfajta koncentrációról beszélhetünk: most először nem osztották fel más pártok között.

Kritikusai szerint a tervezett alkotmányreform – amely erősítené a miniszterelnöki hatáskört – a hatalmi egyensúlyt bontja meg. Pasquino óvatosabban fogalmaz: Autoriter impulzusok vannak, de nem rendszerszintűek. Az igazi veszély nem a diktatúra, hanem az, hogy a döntések túlzottan egy kézbe kerülnek.

Ha pontszámot kellene adni Meloni kormányzásának, Gianfranco Pasquino hatos fölét ad (Olaszországban a 10-es a legjobb jegy), ami – közepesnél jobb, de messze nem kiváló. Az ország működik, de nem mozdul előre; a kormány népszerű, de nem bátor; a vezető erős, de nem inspiráló. Meloni stabilitást hozott egy instabil országban, mégsem kínált jövőképet. Megszelídítette Salvinit, megszilárdította a jobboldalt, Európában és Washingtonban is elfogadottá vált. De mindezt azzal a politikai stratégiával érte el, amely a fennmaradást a változás elé helyezi.